Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2017
 

 
 
 
  kronológiák    » kisebbségtörténeti kronológia
1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017  
intézménymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x y z

 
névmutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z

 
helymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w y z

 
 
 
   keresés
szűkítés        -        
      találatszám: 112 találat lapozás: 1-30 ... 61-90 | 91-112
 



| észrevételeim vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzõzöm


 

Névmutató: László Gyula

2014. január 18.

Többnyelvű magyar őstörténet és származás (2.)
Többnyelvű őstörténet
A török és a magyar nyelvszerkezet hasonlósága alapján úgy véljük, hogy a magyar nyelvről kialakított ismereteinket felül kell vizsgálni. Benkő Loránd szerint a „magyarság igen korán elszakadt nyelvrokonaitól, és azoktól teljesen független életet élt”.
A magyar nyelvet „saját fejlődési törvények” irányítják. „A magyar nyelv (…) már a honfoglalás kori állapotában is egyike azoknak a legrégibb idők óta önálló európai nyelveknek, melyek máig fennmaradtak.” A magyar nyelvet olyan önálló ősnyelvnek tekinthetjük, mint az örményt, az albánt. A krónikák, a régészet és más tudományágak tanúsága szerint a magyarság semmilyen hasonlóságot nem mutat a finnugor népek többségével. Viseletében, kultúrájában, sztyeppei lovasként része a törökségnek, de nem tagadható a nyelvi kapcsolat a finnugorokkal. A csuvas jellegű török szavaink többsége, mintegy 450 szó a 8–10. században került a magyar nyelvbe. A magyarok közt az ötfokú zenei hangsor, a pentatónia szintén török hatásra terjedt el. Van, aki a török szavak számát kétezerre teszi. Sára Péter 1500 olyan török szót ismertet, amely része a magyar nyelvnek. A nyelvi sokszínűséget „sejteti hét vagy tíz törzsünk is, mert neveink közül talán ha kettő finnugor (a Magyar és a Nyék), a többi a törökség felé visz minket” – állítja László Gyula. Ezek összeolvadását a finnugor és a török nyelvek szerkezete könnyíti meg, és a török kultúra, amelyet a Volga-vidéki magyarság teljesen átvesz. Nem véletlenül írja Ibn Ruszta és Gardézi is a magyarokról, hogy turkok. A jövevényszavakat feltételező irányzatokkal szemben László Gyula azt állítja, hogy a magyar nyelvjárások nem egyetlen nyelv változatai, hanem különböző nyelvek váltak magyarrá. Valószínű, hogy a különböző nyelvek zenéje, kiejtése a nyelvjárásokban maradt fenn. A szókészlet, az egymást értő beszédmód arra utal, hogy „a magyar nyelv valamiképpen »rátelepült« a törzsi nyelvekre”. Természetesen nem tagadható a nyelvi elszigetelődésből adódó különfejlődés sem. „Az a tény azonban, hogy törzsneveink nagy részének nincsen párja a finnugor nyelvekben, s a magyar nyelvben sincs értelmet adó párhuzamuk, bizonyossá teszi, hogy törzseink többsége nem magyar nyelvű volt.” Tihanyi István is úgy látja, hogy a magyarságot a nyelv alapján egyoldalúan sorolják a finnugor népek soraiba. A nyelv hasonló szerkezete „nem döntheti el a származási kérdést”. Ugor származású törzseink finnugor népekkel való együttélése nem tagadható, ez nyelvileg igazolható.
A nyelvcsere megértésére példaként említjük a dunai bolgár török népet. Ők 679-ben telepednek le, és – csekély száznyolcvanöt év alatt – hat-hét nemzedék alatt többségükben szláv nyelvűvé válnak. Amikor a türk eredetű, kultúrájú kagán 864-ben felveszi a Borisz nevet és a fejedelem címet, akkorra a bolgár-török származású nép is áttér nemcsak a kereszténységre, megvalósul nemcsak a szakítás a „pogány” múlttal, de befejeződik a szláv nyelvre való áttérés is. A genetikai vizsgálatok eredményeképp egyre elfogadottabb az is, hogy uráli nyelvüket a horvátok, a lengyelek és az ukránok is szlávval cserélik fel. Ők Szabó István Mihály mikro-, illetve környezetbiológus szerint „a nem rekombinálódó Y-kromoszóma bináris polimorfizmusára irányuló vizsgálatok szerint a Föld népei között a magyarok legközelebbi genetikai (vérségi) rokonainak tekinthetők”. Ugyancsak ő állapítja meg azt is, hogy „azok a gyakran és még a tudomány bizonyos képviselői részéről is hangoztatott nézetek, miszerint a valamikor Ázsiából Európába szakadt magyar nép itt merőben idegen környezetben, teljesen rokontalanul él, ma már nemcsak naivaknak, de tudománytalanoknak is minősíthetők.” A teljes nyelvi egység, a magyar nép etnogenezise az államalapítás, az államegyesítés és az államszervezés idején teljesedik ki. A különböző nyelvű törzsek és néptöredékek ötvözetéből alakul ki a mai magyar nép. Tény, hogy a 850-es években, amikor Álmos fejedelem szorosabb egységbe vonja a törzsszövetséget, a magyar nyelvű Megyer és a Nyék, azaz a népesebb törzsek nyelve lesz általános a törzsek körében. Anonymus a Hétmagyar, azaz „Hetumoger” megnevezési formát használja a „hét vezér”, a hét törzs helyett, miközben a magyarok korábbi őshazáját Dentumogernek (azaz Doni Magyarországnak) nevezi, akárcsak a hét törzs népét. A Megyer törzsnév Konstantin császár történeti munkájában Megeré formában olvasható.
A Kárpát-medence a honfoglalás előtt
A Kárpát-medencébe hosszú évszázadok során sodródnak, települnek le olyan népcsoportok, néptöredékek, amelyek származásukat tekintve kultúrájukban, nyelvszerkezetükben is rokonságban állnak az Árpád vezette honfoglalókkal. Ezért jó lenne alaposabban újraértékelni a hajdanán itt letelepedett „rokongyanús” népek, néptöredékek eddig feltárt hagyatékát. Lehet, hogy újra kellene gondolni László Gyula kettős honfoglalás elméletét is, amely több évtizedes vitát váltott ki. A 10. századból nagyszámú kései avar temetkezést tárnak fel. E temetőkbe a griffes-indások mellett Árpád magyarjai szintén temetkeznek. László Gyula állítása szerint a 670-es évek, az első magyar honfoglalás népe tömegesen éri meg a második, a 995-ös, Árpád vezette honfoglalást. Jelentős számban éltek avarok a Duna–Tisza közti térségben is.
(folytatjuk)
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

2014. január 22.

Bemutatták a művészettörténeti Táguló horizontot
Soós Zoltán, a Maros megyei múzeum igazgatója, Orbán János, a Marosvásárhelyi Kulturális Központ munkatársa és Spielmann Mihály történész ismertette kedd este a Bolyai-klubban a Táguló horizont című, művészettörténeti tanulmányokat tartalmazó kötetet.
A fiatal művészettörténész-nemzedék a B. Nagy Margit örökségét viszi tovább, a Kovács András által felnevelt generáció arra vállalkozott, hogy feltérképezi mindazt az örökséget, amely a művészettörténet szempontjából fontos. Máris sokat tettek ezért, de még mindig hosszú az út, sok a tennivaló – hangsúlyozta Soós Zoltán.
A 2001-ben Marosvásárhelyen megszervezett művészettörténeti konferencia előadásait magába foglaló kötetet Spielmann Mihály ismertette. Kijelentette: „Ha ezeket a közleményeket olvasom, akkor egyáltalán nem látok törést, szakadékot, áthághatatlan ellenentétet a régiek, a László Gyulák, Entz Gézák, Gerevichek, Genthon Istvánok, Balogh Jolánok vagy Marosi Ernők művei és e maiak között. Mindet magasfokú tudományosság, józan mértéktartás és ugyanakkor tág, táguló kitekintés, összefüggés-keresésés, szemléleti bizonyosság jellemzi. Azaz a különbség legfennebb a stílusban, az egyéni megközelítésben különbözik. De ez a fajta különbözés még ebben a kötetben is közlőtől közlőig egyéníthető”.
A kötetben tizennyolc tanulmány olvasható, a köztük felbukkanó témák: a XIII. század építészete és annak elméleti-gyakorlati vizsgálata Esztergom-Gyulafehérvár összefüggésben (Raffay Endre); Nagyvárad és Firenze, olasz kalmárok, Ozorai Pipo – Philippo Scolari, és a püspöki székhely építészete (Prajda Katalin); a kecskeméti református templom és az erdélyi későreneszánsz építészet lehetséges kapcsolatai, debreceni mesterek, Kecskemét és Fogaras, Nagyenyed vagy Boroskrakkó (Székely Gábor); a Teleki Téka építészeti tervei és a megvalósulás, könyvtárépület típusok, a csarnokkönyvtár (Orbán János); a lebontott vásárhelyi ferences templom belső berendezése, rekonstrukciós kísérlet, szétszóródó műkincsek, oltárok (Barabás Kisannna); a Szentkereszty család árkosi kastélya, 19. századvégi kastélyépítészet (Bordás Beáta); a marosvásárhelyi Református Kollégium díszterme, tornacsarnoka, elemi iskolája, Nagy Győző építészmérnök, tervező „ébresztése” (Oniga Erika); Lechner-utánzók, a kiskúnfélegyházi városháza, az ún. magyaros szecesszióról, némi referenciával a marosvásárhelyi Ferenc József közművelődési palotára (Brunner Attila); Sándy Gyula építész pályájának első szakasza az első világháborúig, stílusa, építészeti megoldások, önállóság és epigonizmus (Bodó Péter); női építészek, a nőemancipáció és a Műegyetem konzervativizmusa, ismeretlen nőépítészek az I. világháború előtt Paulas Erika, Erdélyi Szerén, Préda Ilona (Mészáros Zsolt); művelődéstörténet, útinapló, európai utazás, mit tudott Teleki József, a jövendő koronaőr az építészetről, a főurak ízlésvilága a 18. században (Tóth Áron), Mikes Kelemen, a száműzött, arcképeinek festői, grafikai, éremveretes ábrázolásai időben és térben, arcképtípus a 18. században, a francia hatás (Tüskés Anna); szobrászat és szobrászok, művésztelepek Nagybánya, Kecskemét, Hódmezővásárhely és Szolnok szobrászai a festők között, miért is csatlakoztak a művészkolóniákhoz, művészetpolitika a 20. század elején, Ferenczy Béni, Telcs Ede, Ligeti Miklós, Kisfaludi Strobl Zsigmond és társaik (Gulyás Dorottya); Zsögödi Nagy Imre, festészeti, primitivizmus, életöröm, Breughel és Rabelais, hatások, kivonulás a természetbe, Székelyföld és inspiráció (Veress Ferenc); Leon Alex, grafika, expresszionizmus, baloldali elkötelezettség, Ukrajna, zsidó művészsors Erdélyben és Magyarországon a második világháború előtt és alatt (Hörcher Eszter); Vass Tamás, életút, tényleg elfelejtették, a lázadó grafikus,a művész, az ember, a tökéletes rajztudás dícsérete és átka, régi vásárhelyi kiállítások, kudarcok és szerelmek, a zseni (Portik Blénessy Ágota); kézimunka, egyházművészet, úrasztali terítők, keszkenők rátét himzései selyem alapon, hogyan készültek, a Küküllői Református Egyházmegye gyülekezeteinek inventáriuma, 17-19. századi főúri asszonyok adományai (Horváth T. Iringó) és végül csak látszólag kilógó értekezés a XIX. századvégi iparoktatás és népművészet, háziipar, a Székelyföldi Iparművészeti Múzeum és az iparművészeti múzeumok, mesterségtanulás mint a társadalmi fölemelkedés lehetősége a paraszti közegből, támogatás és iskolalapítások (Székely Miklós).
Antal Erika
maszol.ro,

2014. január 25.

Többnyelvű magyar őstörténet és származás (3.)
A székelyek
Egy-egy népcsoport a letelepedéssel, származással kapcsolatos hagyományait komolyan lehet venni, nem kell azokat a mesék világába küldeni. Ilyen a székelyek hagyománya, amely szerint ők a hunok leszármazottjai, és a magyaroknál korábban élnek a Kárpát-medencében.
László Gyula szemléletes példával mutat rá a nyelv és a származás különbözőségére. Felhívja a figyelmet arra, hogy a legöntudatosabb magyar népcsoportok, a kunok, a jászok, a palócok annak ellenére, hogy szép magyar nyelvet beszélnek, ez nem „jelenti azt, hogy egy tőről sarjadtak a magyarsággal”. A szakirodalomban a székelyek külön származását, őstörténetét érdekes módon épp erre hivatkozva szokták tagadni. Ugyanilyen alapon le kellene tagadni a kunok külön őstörténetét, mert ők is szépen beszélik a magyar nyelvet, bár bő négyszáz évvel később csatlakoznak a magyarokhoz. Hiába él a székelyek hagyományában az a tudat, hogy ők hunok, azaz a magyarokkal rokon származásúak, mert tőlük megtagadják a különálló őstörténethez való jogot. Azt, hogy a székelyek hun (bolgár–török) származásúak, illetve csatlakozott nép – a magyar nyelvűkre hivatkozva – elsőként Hunfalvy Pál tagadja meg. „Ezt a mesét – úgymond – maguk a székelyek megcáfolják nyelvükkel, amely azonos a magyarokéval s ugyanazon fejlődési fokokon (török és szláv hatások) ment keresztül”.
A székelység legkésőbb a 830 táján csatlakozik a magyarokhoz, de többen feltételezik a Kárpát-medencében való korábbi ittlétüket is. Egy biztos: a székelyek külön nép (hun) tudata nem a középkori magyar krónikások írásainak böngészése révén alakult ki. Gombocz Zoltán már 1921-ben megállapítja, hogy a bolgár–török és a magyar nyelvi kapcsolatok nemcsak vitathatatlanok, de a bolgárok a hunok egyik ágát képezik. A székely hunszármazás tudata valóban a külön őstörténetben gyökerezik. A kutatások jelenlegi szintjén talán a legelfogadhatóbb, bizonyíthatóbb felfogás az, amely szerint a székelyek az eszkel bolgár(hun) nyugati török népcsoportból szakadnak ki. Ők a Volga vidékén szomszédai a magyar törzsszövetségnek, amelyhez egy részük csatlakozott. Hóman Bálint elismeri azt, hogy a „székely nép a magyartól különböző, de a magyarral rokonnak, avval együtt hun származásúnak tartott nép, vagy törzs volt”. Úgy gondolja, hogy e török fajú nép a 9. században, még a honfoglalás előtt Erdélyben élt. László Gyula a 670 táján érkező griffes indások népében magyarokat lát. 1890-ben Nagy Géza feltételezi, hogy a Kárpát-medencébe „bolgárokkal együtt volgai törzsek költöztek”, köztük magyarok. Nagy Géza a magyarok Kárpát-medencei első betelepedését a Kaukázus fölötti bolgár birodalom felbomlásával hozza kapcsolatba. Szerinte a székelyek nem Attila „hunjainak itt maradt ivadékai, hanem azon szabir–hun törzs egyik ága (eszegel), mely Attila birodalma felbomlása után a Fekete-tenger északkeleti partjára vonult vissza, s ott az előrenyomuló magyarokkal összeolvadt”. Nagy Géza úgy gondolja, hogy a 670-es években, amikor a bolgárok letelepednek a mai Bulgáriában, akkor a későbbi történelmi Magyarország, a Kárpát-medence területére is nagyszámban költöznek és „bizonyára nem tűntek el a föld színéről (…). E bolgárok között pedig lehetetlen, hogy magyarok is ne lettek volna. Hiszen Kuvrat egyik népét unugurnak nevezik a byzánci írók, s azt az azovi hun királyt, kinek székhelyén tűnik fel Kuvrát, Muagernek hívták, a Kuvrat által alapított Duló dynasztiát pedig a magyar mondák is ismerik. Árpád nemcsak idegeneket, hanem magyarokat is talált e hazában. A magyar faj régebbi itt, mint a honfoglalás. Lehetséges, hogy már az avarokkal is jöttek, de ha előbb nem is, a 7. század utolsó negyedében a magyar bevándorlás is megkezdődött. Mondáink a székelyekben keresik ennek az első rajnak az ivadékait, s az ilyen dolgokban csodálatosan szívós szokott lenni a népek emlékezete”. Pauler Gyula is hun–bolgár–eszegel származást emleget úgy, hogy kiegészíti a kavarokkal is. Sebestyén Gyula kavaroknak gondolja, feltételezi, hogy a nyugati határőr székelyek a hunokkal keveredett avarok leszármazottjai, míg a keleti székelyek a kavarok utódai, lényegében Csaba királyfi keleten csatlakozó népe. Thury József a székelyeket az avaroktól származtatja, de úgy véli, hogy azok a hunoktól származnak.
1996-ban Fodor István a magyar honfoglalásra emlékezve írja, hogy a magyarokhoz: „egy másik népcsoport is társul”, ezek voltak „a mai székelyek elődei, akik a Volga melletti eszkil bolgárok közül szakadtak ki (…) az eszkilek olvadtak be korábban a magyarságba s hagyták el az eredeti bolgár-török nyelvüket”. Ugyancsak Fodor István írja 1990-ben, hogy „a székelyek eredetileg csatlakozott nép voltak, de nem magyar, hanem török nyelvűek. Feltehető, hogy igen korán, még 700 előtt szakadtak ki a volgai bolgár-törökök egyik törzséből, s így a honfoglalás idején már bizonyára jórészt vagy teljesen elmagyarosodtak”.
A székelyek eszkil gyökerei Nyugat-Belső-Ázsiába vezetnek. Az egyik bizánci szerző, Theophanész 563-ban említést tesz Aszkélturról (Aszkél, kiejtve Eszkil), az egyik türk törzs fejedelméről. Tény: 635-ben a nyugati türköknek öt keleti és öt nyugati törzsük volt. Ezeket egy 651-ben készült kínai mű név szerint felsorolja a törzsfőkkel együtt. A két nyugati törzset Äskäl-nak, vagyis eszkelnek nevezik. Az egyik törzs fejedelmének neve Äskäl kül irkin volt. A kínai forrás őt nevezi a leghatalmasabb törzsfőnek, olyan fejedelemnek, aki több százezer katonával rendelkezik. Harmatta János szerint 660 körül az Eskil névnek már volt egy Sikil változata is, később e névalakot ismerték meg a magyarok. A nyugati türk birodalom 657 táján bekövetkezett felbomlása után, az Eskil (Esikil) törzsek egyikéből szakadnak ki az eszkelek, a székelyek. A eszkelek egyik csoportja a 7. század második felében nyugati irányba indul. Elhagyják Nyugat-Belső-Ázsiát, majd a Kazah sztyeppét és átvonulnak Észak-Kaukázuson, ahol egy Eszkel városnév őrzi emléküket. Innen északra, a Volga-vidéken telepednek le a volgai bolgárok (hunok) és a magyarok szomszédságába. Ezek a bolgárok őrzik meg annak tudatát, hogy ők Attila király leszármazottjai. Gardézi és Ibn Ruszta egyértelműen írja, hogy az eszkelek a volgai bolgárok egy különálló törzsét alkotják. Azt is tudják, hogy különböznek a tulajdonképpeni bolgároktól. Ibn Ruszta szavaival: „A besenyők és eszegel bolgárok földje közt fekszik a magyarok első határa”. Ugyanezeket mondta Gardézi is, de megjegyzi, hogy ez „a nép [a bolgár] háromféle törzsre oszlik, ú. m. 1. barszűlâ, 2. eszeghel s 3. a [tulajdonképpeni] bolgár törzsre”.
A. H. Halikov kazáni tatár ősrégész és egyetemi tanár J. A. Halikova kutatásait is figyelembe véve állítja, hogy a bolgár–magyar együttélés 750 táján kezdődik. Megállapítja, hogy az eszegel törzs a lomovatovói kultúra népe, kulturális tekintetben az ősmagyarokhoz áll közel. Jórészük a bolgár–törökökkel való együttélés során részese a szaltovo–lomovatovói kultúrának, amelynek népe lehet a Bíborban született Konstantin császár által emlegetett szavartoi aszfaloiai (szuvar) törzs. Németh Gyula e nevet „rendíthetetlen szavárdok” formában fejti meg. Emléküket őrzi a Bolsije-Tygani 9–10. századi temetője, amelynek lakói még a 10. század elején sem veszik fel az iszlámot. Fodor István régész – az 1980-as években – megállapítja, hogy a székelység török eredetű nép. Úgy véli, hogy az eszkil bolgároktól való származást „a volgai bolgár és a magyar régészeti emlékanyag nagyfokú hasonlósága valószínűsíti”. Fodor később is kitart a szikil-eszkil-székely származás mellett. A magyarok szomszédságában élő eszkelek egy részének a magyarokhoz való csatlakozásával befejeződik az eszkel, azaz a székely nép külön őstörténete. A székelység bár külön népként csatlakozik a magyarokhoz, mégis az egyik legmagyarabb népcsoport. (folytatjuk)
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

2014. február 27.

Hermann Gusztáv: nincs pont a székelyek eredetelméletének végén
Távolról sem dőlt még el, melyik eredetelmélet lesz a székelyek esetében az uralkodó, derült ki Hermann Gusztáv csütörtöki marosvásárhelyi előadásán.
„A székelyek eredetelméletének a végén nincs pont, még mindég ott a kérdőjel. Ez a téma még legmagasabb szakmai körökben sincs lezárva” – kezdte vetített képes előadását a Babeș-Bolyai Tudományegyetem székelyudvarhelyi kihelyezett tagozatának egyetemi docense, Hermann Gusztáv Mihály, aki csütörtökön a marosvásárhelyi Kultúrpalota kistermében tartott előadást. A Kós Károly Akadémia Alapítvány által szervezett előadás címe A székelyek eredete és jogállása volt.
Hermann Gusztáv a négy fontosabb eredetelméletet ismertette: hun-székely eredetmítoszt, a kettős honfoglalást, a türk (bolgár-török) eredetet, valamint a magyar származást. „Székelyföldön az emberek túlnyomó többsége ma is a hun eredetet vallja. Ennek a mentalitásnak és meggyőződésnek az elterjedésében nagy szerepe volt Orbán Balázsnak, aki a székelyeket Attila hunjainak a maradékaként említi” – folytatta az előadó.
A kettős honfoglalás elméletét László Gyula régész dolgozta ki, aki szerint Árpád magyarjai avarokat találtak a Kárpát-medencében, akik, mint székelyek mentek eléjük és csatlakoztak hozzájuk. A türk eredetelmélet képviselői egyik fontos érvként sorakoztatják fel a rovásírást, amit a székelyek hosszú ideig megőriztek és használtak. Benkő Elek régész szerint viszont a székelyek magyar eredetűek, mert az Árpád-kori székelység tárgyi hagyatékából nem vonhatóak le a magyartól eltérő etnikumra utaló régészeti következtetések.
A továbbiak során Hermann Gusztáv a székelyek letelepedéséről, a székek belső szerkezetéről, a székely autonómia pilléreiről beszélt. Majd az erdélyi fejedelemség és a Habsburg uralom alatti székelység történetét fejtette ki, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idejével zárva előadását. „II. József császár idején, főleg a nyelvrendeletnek köszönhetően a székelység magyarságának tudatára ébredt, és fokozatosan betagolódott az alakuló, polgári magyar nemzetbe. Az 1848. október 17-ei agyagfalvi nyilatkozat alkalmával pedig a székelység hivatalosan is besorolta magát a magyarság kötelékébe” – fejezte be előadását a történész. Nemes Gyula
Székelyhon.ro,

2014. február 27.

Máig vitatott kérdés a székelyek eredete
Nagyvárad- Szerda este az Ady Endre Líceumban folytatódott az RMDSZ Bihar megyei szervezete által életre hívott Szacsvay Akadémia Erdély a magyar történelemben modulja. Hermann Gusztáv Mihály, a BBTE oktatója tartott előadást a székelyek eredetéről és jogállásáról.
Az érdeklődőket Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte, aki arra hívta fel a figyelmet, hogy a Várad folyóirat és az Erdélyi Riport kiadásában megjelent a Nem tündérkert vagy nagyon is az. Erdély a magyar történelemben című hiánypótló kötet, ami azokat a mélyinterjúkat tartalmazza, melyeket Szilágyi Aladár készített a Szacsvay Akadémia tavalyi évadjának meghívottjaival. Ezt követően a közíró, újságíró ismertette röviden a könyv megszületésének körülményeit.
A folytatásban Hermann Gusztáv Mihály, a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem oktatója tartott vetített képes előadást a székelyek eredetéről és jogállásáról. Hangsúlyozta: egy vitatott kérdésről van szó, akadémiai körökben, tehát a legmagasabb szinten sincs lezárva, négy fontosabb elmélet létezik: a hun-székely eredetmítosz, a kettős honfoglalás, a türk (bolgár-török) eredet, valamint a magyar származás. Aki a Székelyföldön utazik, általában azt tapasztalja, hogy a helyiek köztudatában az él, hogy ők Attila király és Csaba királyfi utódai. Ennek a meggyőződésnek az elterjedésében, általánossá válásában nagy szerepe van Orbán Balázs A Székelyföld leírása című hatkötetes munkája 1868-ban megjelent első kötetének. Ugyanakkor ezen elmélet gyökerei a krónikás hagyományokra is visszavezethetőek: Anonymus (1210 körül), Kézai Simon (1282-1283 körül megjelenik a Csaba-monda), a Képes Krónika (1358) és Thuróczy János Chronica Hungaroruma (1486-1487). A hun-szkíta-székely eredet szilárd alappillére aztán Werbőczy Tripartituma (1514) lett, mely törvényerőre emelte ezt az elméletet.
Egy másik forrás a Csíki Székely Krónika, ennek hitelességében azonban sokan kételkednek. Legrégebbi ismert példányát Csíksomlyón keltezték 1796-ban, záradéka szerint egy 1695-ben kelt írás másolata, melynek eredetije 1533-ban készült. Szádeczky Lajos a krónika felbukkanása korában élt csíki ifjú, jogtudó nemesember Sándor Zsigmond hamisítványának tartja, mások szerint viszont Sándor Zsigmond 1796-ban túl fiatal volt ehhez. 18. századi keletkezése mellett szólnak a szöveg anakronizmusai, és formailag sem illik a 16. századi krónikák sorába. Ugyanakkor arról sem szabad megfeledkezni, hogy a 18. század végén a történelmi dokumentumok hamisítása anyagi érdekeket szolgált és valóságos úri divat volt Európa-szerte- magyarázta a történész.
A többi elmélet
1974-ben László Gyula a kettős honfoglalás elméletét dolgozta ki, szerinte a kései avarok voltaképpen a honfoglalás első hullámát jelentették. A nagyjából 670 után beáramló nép jelvénye a griff volt, meg az inda, a griffes-indás nép temetőit pedig jól ismerjük: sok száz síros, nagy temetők, és ezek elterjedése pontosan fedi a 11. századi magyar nyelvhatárt. Ennek alapján arra gyanakodhatunk, hogy az első magyar honfoglalás, amely nemcsak törzstöredékeket, nemzetségeket és hadakat sodort a Kárpát-medencébe, hanem a nép is áttelepült, az avar korban 670 táján játszódott le. Őket találták itt Árpád magyarjai, ők mennek székelyek néven eléjük, és csatlakoznak hozzájuk.
Ezzel ellentétben a türk eredetet hangoztatják Györffy György, Kristó Gyula, Makkai László és Fodor István. Utóbbi régész-történész 1992-ben azon meggyőződésének adott hangot, hogy a székelység magva a volgai bolgárok egyik törzséből szakadt ki. Feltehetően már a honfoglalás idején magyar nyelvűek voltak, de egészen biztosan ezt a nyelvet beszélték, amikor Erdély földjére léptek. Határőri szervezetük elősegítette ősi csoporttudatuk megőrződését, amely a kunokhoz és jászokhoz hasonlóan meggyökeresedett a később hozzájuk csatlakozott vagy közéjük sorolt egyéb magyar népcsoportoknál is.
A magyar eredet hívei Benkő Lóránd, Bóna István és Benkő Elek. Benkő Lóránd nyelvész szerint nyelvjárási alapon tisztán megállapíthatóan a magyarság különböző rétegeiből megszervezett határőr csoportok voltak a székelyek, míg Benkő Elek régész nézete értelmében régészeti módszerekkel a székelység idegen etnikai eredete akkor volna igazolható, ha az Árpád-kori székelyek anyagi kultúrája, viselete, temetkezése eltérne a korabeli magyar, nem utolsósorban az erdélyi magyar leletektől, amiként például a középkori kunok és jászok esetében ez kiderült. A magyartól eltérő etnikumra utaló régészeti következtetések azonban az Árpád-kori székelység tárgyi hagyatékából nem vonhatóak le, a feltárt leletek nem különböznek a történeti Magyarország más pontján kiásott tárgyaktól.
Székely autonómia
Előadása utolsó részében Hermann Gusztáv Mihály arról beszélt, hogy a székelyek letelepedése többlépcsős folyamat volt, végül pedig az egyesítések után öt szék alakult ki: Udvarhely főszék, Marosszék, Csíkszék, Háromszék és Aranyosszék. A székely szék vezető szerve a közgyűlés volt, választott tisztségviselők voltak a kapitány, a székbíró és az esküdtek, akiket a királyi hatalom olyan ellenőrző hivatalnokai kontrolláltak, mint a székely ispán és a királybíró. Ugyanakkor a székely önkormányzat (autonómia) három alappillére volt a közigazgatási autonómia, a társadalmi kiváltságok és az adómentesség, ezeket azonban előbb az erdélyi fejedelmek, majd a Habsburg-uralkodók elkezdtek nyesegetni, míg végül az 1848. október 17-i agyagfalvi nyilatkozattal a székelység formálisan is betagozódott a polgári magyar nemzet kötelékébe.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro,

2014. március 1.

Többnyelvű magyar őstörténet és származás (7.)
A többágú származás
Az ősmagyarság két törzse, a Megyer és a Nyék népe már a Krisztus előtti 5. században kivált finnugor nyelvrokonaink közösségéből, és kapcsolatba került az iráni és a török népekkel, rátért a lovasnomád életformára, átvette a török népek kultúráját.
A 870-es évekre vonatkoztatva Ibn Ruszta és Gardézi egyértelműen írja, hogy „a magyarok turk fajbeliek”, illetve „a magyar törökfajú nép”. A bizánci források, köztük Bíborban született Konstantin De Administrando Imperio című művében csak turkokat, Turkiát emleget. Az arab krónikások a magyarokat szintén törököknek tartják. Az őstörténeti kutatások jelenlegi szintjén ez túlzásnak tűnik, de érthető, mert az utólag magyarnak mondott törzsszövetség társadalmi, politikai és katonai megszervezése törökös jellegű volt. Nem véletlenül tartja Vékony Gábor Árpádot és népét török nyelvűnek. A régészeti kutatások alapján a magyar törzsek Volga–Káma vidéken élése az 5–9. század közöttre igazolható. A magyarság különböző származású törzsei már a 700-as évektől egymás szomszédságában éltek. Bizonyos török és iráni eredetű néprész nyelvi elmagyarosodása már a 700-as évek elején megkezdődik. A források alapján megállapítható, hogy a két magyar törzshöz – a Nyékhez és a Megyerhez – csatlakoznak a hasonló nyelvszerkezetű törzsek. A Kürtgyarmat törzs a többieknél korábban lép szövetségre a Volga vidékén élő két magyar törzzsel, elmagyarosodására is korábban kerül sor. Mándoki Kongur István bebizonyítja, hogy a Kürtgyarmat törzs Gyarmat részének neve iráni eredetű. A törzs másik része a török eredetű Kürt nevet viseli. Az említett három magyar nyelvű törzsünkhöz csatlakozik még négy, azoknál kisebb létszámú – a Don vidékén élő – török nyelvű törzs. Konstantin bizánci császár feljegyzi ezek nevét is: Tarján, Jenő, Kér és Keszi. Ezek öt-hat nemzedék alatt (egy nemzedék 25–28 év) a hasonló nyelvszerkezet és a sztyeppei népek életvitelének azonossága, a kultúrának és szokásoknak köszönhetően betagolódnak a magyar törzsszövetségbe. Hamar elmagyarosodik a Székely, a Varsány és a Tárkány törzs, valamennyi szintén török eredetű.
Próbálkozások történnek a törzsnevek idegen nyelvekből való megfejtésére, értelmezésére. Így például Karácsony János a székelyek nevét a szlovén nyelv „vágás” értelmű sjek szavából és a török -li képzőből származtatja. Azonban helyesebb Szádeczky Kardoss Lajos meglátása, aki azt állítja, a történelemben nincs példa arra, „hogy egy nép idegen nyelven nevezze magát”. Nem lehet véletlen, hogy – a 830-as évek második felében – György barát, amikor 836–838 táján bemutatja a magyaroknak a dunai bolgárok szövetségében vívott harcait a makedónok ellen, akkor őket türk, hun és ungrok néven emlegeti. Érthető György barát zavara, amikor egy népet háromféleképpen emleget. A 10. században György barát írását Symeon Logothetés folytatja. Arról van szó, hogy az említett harcokban három magyar törzs népe vesz részt. Nem véletlenül állítja László Gyula, hogy a hét törzs valójában hét rokon nép lehetett. Igen valószínű, hogy Álmos-Árpád népe, amint a különböző népnevek is mutatják: „nem egyazon népnek – a magyarnak – más és más neve, hanem valóban más népeket jelentenek, amelyek összeolvadásából keletkezett”. A magyarság őstörténetét többen a honfoglalásig (895) számítják. A kutatók egy része e korszakba sorolja a 10. századot is, így a magyar őstörténeti kutatás az államalapításig tart (1000). Erdélyi István a magyar őstörténet felső határának a honfoglalás évtizedét javasolja. Lényegében, akár a honfoglalást, akár az államalapítást tartjuk határnak, erre az időre befejeződik az egységes magyar nép kialakulása.
Megállapítható, hogy a magyar nép többsége ázsiai hun-bolgár (és más török, mongol, iráni stb.) származású és részben uráli, de a magyar őstörténet-kutatás jórészt az uráli, az ugor őstörténet kutatására szűkült. Két nagyobb törzsünk, a Megyer és a Nyék népének magyar nyelve a honfoglalásig, illetve az államalapításig tartó etnogenezis során kialakult egységes nép, a törzsszövetség népének közös nyelve lesz. A nyelvészet, a régészet és a történettudomány lényegében eddig jórészt az említett két magyar törzs nyelvét, származását, őstörténetét kutatta, elhanyagolta nem magyar eredetű törzseink őstörténetét. Épp ezért alaposabban kellene kutatni török eredetű törzseink őstörténetét, de a csatlakozott hun-bolgár eredetű székelységét, a kavarokét, a kunokét, a jászokét, a blakokét is. Úgy véljük: nincs értelme azt vitatni, hogy a magyarság finnugor-e vagy sem. Nyelvünk jórészt finnugor, uráli, míg a genetikai örökség és kultúra nagyobb része ótörök. A szakmunkák egy része emlegeti ugyan a török kultúrát és szókincset, de magyar–török együttélésről, kölcsönhatásról beszél. Akadnak olyanok is, akik kijelentik, hogy a magyar nyelvnek nincs köze a finnugorhoz. Egy irányzat a magyarság egészét a török népektől származtatja, mások egyre nagyobb számban hirdetik a több ezer éves Kárpát-medencei őshonosságot. Ahogy a sorozat bevezető részében már említettem, a részigazságok mozaikjából rakható össze a magyar őstörténet. Az alap a török népek genetikai anyaga és a török nyelvek, valamint a magyar nyelv szerkezetének felépítése elősegítette a különböző törzsek nyelvi egybeolvadását. László Gyula Pais Dezsőre és Bárczi Géza megfigyelésére hivatkozva úgy vélte, hogy „a források és nyelvemlékek szerint is a 10. században kétnyelvű volt a magyarság”. A magyar etnogenezis folyamatában döntő időszak a 700-as évektől számított 200 év, amikor a különböző életmódú, kultúrájú törzsek népeiből még a honfoglalás előtt kialakult az egységes, a mi-tudattal rendelkező törzsszövetség, amelynek különböző eredetű népei nyelvileg is megértették egymást. A magyarság török törzsei és a csatlakozott néptöredékek az államalapításig terjedő háromszáz év alatt nemcsak kultúrában, de nyelvileg is egységessé válnak. A honfoglalás előtt csatlakozó török eredetű néptöredékek, a hun-bolgár székelyek, a kavarok, valamint a honfoglalás után magyarok közé betelepedő kunok, jászok stb. szintén részesei a magyarság sokrétű népi kultúrájának és nyelvének.
Vége
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

2014. március 7.

Magyar szobrászat Erdélyben
Nem az aggodalmas nemzetiségi önmeghatározási kényszer okán szerepel címünkben a „magyar”: a történelmi hűség kötelez a kiemelésre, miszerint egész középkori művészetünk névtelen szoborfaragói magyar mesterek voltak, sőt a 13–16. századi kolozsvári, nagyváradi, gyulafehérvári és csíki kőfaragó műhelyek talán magyarországi építkezéseknek is dolgoztak; s noha a Kolozsvári testvérek, Márton és György európai érvényű (ám majdnem nyomtalanul elpusztult) életműve után, az 1373-as Szent György-lovasszobor térplasztikai forradalmát követően majd négyszáz évig nem találkozunk más, hasonlóan jeles magyar művésznévvel (jeles művekkel azonban igen), a barokkban jeleskedő Hoffmayer Simon, Nachtigall János és Schuchbauer Antal német neve mögött a 18. századi magyar plasztika képviselői rejtőzködnek; a folytonosság pedig a 19. századi s az egész egyetemes magyar szobrászatra jellemző visszaesést követően (Csűrös Antal s a reformkortól megélénkülő építkezések épületplasztikai szükségleteit kiszolgáló mesteremberek tevékenységében, mégis, nyilvánvalóan) megszakí(tha)tatlan az első világháborúig. Attól kezdve napjainkig az erdélyi magyar szobrászat felívelése páratlan jelenség az azonos sorsú közép-európai régióban.
Ezenközben virágzik egy német jellegű, szász középkori, majd újkori szobrászat, egészen a második világháború után a romániai művészeti főiskolákon végzett, de a hetvenes évektől kivándorolt nemzedékig (olyan kiváló alkotószemélyiségekkel, mint például Ingo Glass és Peter Jacobi). S ugyancsak a 20. században, az előző századok névtelen, népi-naiv templomépítő faragómestereinek az utódai „az erdélyi román szobrászat” tanulmánycímre sarkalló (de tudomásunk szerint ugyancsak meg nem írt, meg nem rajzolt) vonulattal gazdagítják az egyetemes román és persze az „egyetemes erdélyi” plasztikát. (Csupán jelzésként említenénk a ma már klasszikusoknak számító, alapító személyiségek közül Romul Ladea, Ion Vlasiu és Cornel Medrea nevét.)
A téma („magyar szobrászat Erdélyben”) azonban ennél is összetettebb, ha arra gondolunk: hány erdélyi születésű tehetség kereste boldogulását az 1920 utáni nyolcvan év alatt Magyarországon (például Borsos Miklós, Dabóczy Mihály, Megyeri Barna), Bukarestben (például Fekete József, Balogh Péter és mások) vagy messzebb külföldön (például Borbereki Kovács Zoltán, Étienne Hajdú István, Kemény Zoltán, bukaresti évei után Román Viktor és mások); mert akkor ezek az életművek miként kapcsolódnak az erdélyi szobrászat fejlődési-állapotbeli mozzanataihoz, kell-e kapcsolódniuk s miért, illetve: az egész huszadik századi regionális esemény- és stílustörténet mennyiben érdekes az egyetemes s ezen belül az összmagyar szobrászat képe, alapvető értékei, tendenciái szempontjából.
Végül: a „semmitmondó”, kincstárinak tűnő címadás és kérdésfelvetés már csak azon egyszerű oknál fogva is indokolt, mert az erdélyi magyar szobrászat – Romániában található. S könyvnek tervezett tanulmányom jelenlegi, inkább csak tematizáló, vázlatjellegű változatában megállapításaim és kijelentő mondataim is elsősorban kérdéseknek tekinthetők, még ha a kérdőjelekkel igyekszem is takarékoskodni. Ebben a változatban mindenképpen a 20. századi s kiemelten az utolsó fél évszázad, tehát a kortárs erdélyi szobrászat jelenségeit, problematikáját szeretném érinteni. Az előzmények, a művészettörténeti háttér azonban oly gyönyörű, hogy sajnálom kikapcsolni a reflektort, mielőtt esetleg velem tartó olvasóim figyelmét néhány pillanatra erre ne irányítanám.
Az erdélyi művészettörténet legkiválóbb kutatói, az alapművek szerzői – Balogh Jolán, Kelemen Lajos, Entz Géza, László Gyula, Keöpeczi Sebestyén József, Bíró József, B. Nagy Margit, Dávid László, Kovács András stb. – elsősorban az építészeti örökség emlékanyagát és stílustörténeti mozzanatait vették számba, tárták fel, rendszerezték és elemezték. A szobrászat, a festészet s az iparművészet többnyire csupán az alapkutatásokkal elválaszthatatlanul összefüggő témaként szerepel műveikben; illetve a gazdag egyházi festészet (freskók, szárnyas oltárok, festett mennyezetek stb.) nagyobb hangsúllyal, különösen Kelemen Lajos és László Gyula esetében. Nem azért, mert nem szándékoztak volna például a szobrászat történetével is foglalkozni, hanem mert az épített hagyaték kutatása, a leletmentés- és feldolgozás (esetleg helyreállítás) mindig sürgős volt, s ha ennyi nagy tekintélyű szakember is alig tudta az évszázadokon át örökké tragikus történelmi események romjaiból kimenteni a művészettörténeti rekonstrukcióhoz szükséges elemeket, akkor a plasztikai tevékenység majd évezredes történetének a kutatására is egy-két „egész embernek” kellett volna, kellene életét áldoznia. (Ez egyébként nem „erdélyi elmaradottság és adósság”, hiszen magyarországi viszonylatban is csak egy-egy korszaknak, műcsoportnak, vonulatnak vagy személyiségnek volt/van ilyen érdeklődésű kutatója, s például éppen a 20. század szobrászati képe sem állt össze egyetlen antológiává.)
Magam is csupán elindultam az eddigi erdélyi szakirodalom szobrászati vonatkozásainak az összesítése felé, de egy-egy idézet fénye máig meghatározza tájékozódásunkat:
Entz Géza: „A középkori művészetben a szobrászat és festészet különösen vidéki műemlékeknél, nem tekintve a szárnyas oltárokat, szinte kizárólag az építészettel kapcsolatban jelenik meg. Kiváltképpen a plasztika veszíti el önállóságát, és alig emelkedik túl az építészeti díszítés keretein.”1
Balogh Jolán: a Kolozsvári testvérek, „Márton és György […] művészete a jövő fejlődés irányát jelző, úttörő jelenség. Azok a problémák, melyekkel ők foglalkoztak: az álló alak, az ágaskodó lovas és a lépő lovas szobrászi megfogalmazása a renaissance legfőbb problémái lesznek a következő századokban.” „Az emlékek hosszú során figyelhettük meg […] a renaissance formák meghonosodását […] és e folyamatban a helyi mesterek formafelfogásának mind erősebb megnyilvánulását. Mennyi logika és mennyi ízlés mutatkozik mindkét irányú átformálásban! Mennyire érzékenyek voltak a helyi mesterek a múlt hagyományai iránt, és ugyanakkor mily nagy fogékonyságot tanúsítottak az új stílussal szemben.”2
B. Nagy Margit: „Ha Kolozsvár város levéltárának áttekintése után a barokk mesterkörről az eddigieknél valamivel többet is tudtunk mondani, nem tagadhatjuk, hogy mestereink tevékenységével kapcsolatosan még sok kérdőjel meredezik a kutató előtt. […] Azonban világosan kitűnik, hogy a XVIII. század folyamán Kolozsváron valóban jelentős mestergárda alakult ki, mely a század vége felé haladva mindinkább kiterjesztette hatáskörét a távolabbi vidékekre is.”3
Bíró József: „Erdély klasszicista kori szobrászata az előző korszakokhoz képest hanyatlást mutat; a barokk kor nagy mestereihez fogható művészt nem ismerünk. Alig egynehány szobrász nevét hozta felszínre a kutatás, ki Erdélyben született, s itt is dolgozott, de műveik értéke sem emelkedik az átlag fölé; a jelentősebb feladatokat jórészt külföldi mesterek kapják.”4 (A Kolozsváron 1883-ban megnyílt első csoportos erdélyi képzőművészeti kiállítás anyagában egyetlen szobrászati mű sem szerepelt.)
A romanika, a gótika, a reneszánsz és a barokk ismeretlen (de a fennmaradt emlékek tanúsága szerint a korabeli építészettel egyenrangú műveket létrehozó) szobrászai sorának névtelenségét oldja fel a 19. és 20. század fordulóján Köllő Miklós (Gyergyócsomafalva, 1861 – Budapest, 1900), aki alig lép be a 20. századba, máris távozik, Istók János (Bácsfalu, 1873 – Budapest, 1972), akinek egyetlen szobrát sem állították fel idehaza, és Kolozsvári Szeszák Ferenc (Kolozsvár, 1881 – Arad, 1919), tünékeny, rövid élete alatt reánk hagyva a nagyszalontaiArany Jánost a Csonkatorony falán.
Már-már úgy tűnik, hogy az 1867-es kiegyezés s a magyar állami újjászületés nyomán sarjadt szellemi-közművelődési önrendelkezés hulláma Erdélyben is kiegyenlíti a nemzeti összetartozás plasztikai kifejezése terén évszázadok alatt felhalmozódott adósságokat: Kolozsváron 1902-ben felavatják az egész magyar nyelvterület legszebb Mátyás király-szobrát, s ugyancsak Fadrusz János Wesselényi-emlékművét meg Tuhutum-oszlopát Zilahon, Köllő Miklós segesvári szobrával (ma Kiskunfélegyházán) megszületik az első hiteles Petőfi, marosvásárhelyi Kossuthjával és Margó Ede 1907-ben Nagyváradon felállított Szacsvay-emlékművével pedig talán itt is elkezdődne az egész Kárpát-medencét behálózó szabadságharc-emlékművek kultusza. A trianoni békeszerződés azonban túl magas küszöböt állított e folyamatok útjába ahhoz, hogy az erdélyi társadalom érvényesíteni tudta volna igényeit a történelmi és kulturális identitását erősítő emlékhelyek kialakítására, s hogy az erdélyi városok is a „szobrok városaivá” válhattak volna, mint a magyarországiak, éppen az első világháborút követő évektől kezdve.
És mégis, néhány „nagy kezdeményező”, Gallasz Nándor (Temesvár, 1893 – Temesvár, 1949), Szervátiusz Jenő (Kolozsvár, 1903 – Budapest, 1983), majd Fekete József (Vajdahunyad, 1903 – Nagyvárad, 1979), Izsák Márton (Galócás, 1913), Kós András (Sztána, 1914), valamint néhány lelkes, szorgalmas kismester, például Sarkadi Sándor (Dobra, 1887 – Szatmárnémeti, 1959), Szabó Vera (Kiskunfélegyháza, 1890 – Kolozsvár, 1966), Vágó Gábor (Belényes, 1894 – Szeged ?), Csapó Sándor (Szabadka, 1913 – Szatmárnémeti, 1979) és mások két világháború közötti, áthidaló-közvetítő tevékenysége nyomán 1945 után megtörténik „a nagy robbanás”, egy olyanplasztikai kultúra kibontakozása, amelyben az évszázadokon át halmozódó mesterség-, anyag- és formatapasztalat, a háziipar és a népi tárgykultúra szűk lehetőségeibe fojtott alkotó lelemény és önkifejező kényszer igazolódott s találta meg végső értelmét.
E „robbanás” jelentőségét, méreteit és minőségi mutatóit egyelőre (jelen tanulmány keretében) pusztán egy névsor tényszerű közreadásával idézném fel; akik valamennyire jártasak az elmúlt ötven év művészeti-kiállítási életében, csupán egy név olvastán is fel tudják idézni a hozzá kapcsolódó művészi élményeiket; a kevésbé tájékozottak számára pedig talán éppen a „mennyiségi mutató” kelthet érdeklődést a téma iránt. A fentebb említett „nagy kezdeményezőket”, akiknek a munkássága természetszerűen átnyúlik a második világháború utáni időszakba (sőt ekkor kulminál), nem vettem fel ebbe a felsorolásba, de az életkori, nemzedéki időrendet következetesen érvényesítem:
Orgonás András (Urgendotte-Michigan, USA, 1909 – Temesvár, 1990)
Kósa Huba Ferenc (Losonc, 1910 – Kolozsvár, 1983)
Benczédi Sándor (Tarcsafalva, 1912 – Kolozsvár, 1997)
Csorvássy István (Szászrégen, 1912 – Marosvásárhely, 1986)
Szobotka András (Temesvár, 1916 – Temesvár ?)
Balaskó Nándor (Érszalacs, 1918 – Tauberbischofsheim, 1996)
Márkos András (Kolozsvár, 1919 – Kolozsvár, 1972)
Vetró Artúr (Temesvár, 1919 – Kolozsvár, 1992)
Balogh Péter (Micske, 1920 – Bukarest, 1994)
Timár Margit (Livezény, 1923 – Brassó, 1995)
Löwith Egon (Kolozsvár, 1923)
Szederjesi András (Nagymedesér, 1926)
Orbán Áron (Boldogfalva, 1927 – Székelyudvarhely, 1978)
Puskás Sándor (Kolozsvár, 1928)
Nagy Géza György (Sajószentandrás, 1928)
Kulcsár Béla (Marosvásárhely, 1929 – Marosvásárhely, 1976)
Székely József (Erdőszentgyörgy, 1929)
Gyerkó Mária (Rákos, 1930)
Szervátiusz Tibor (Kolozsvár, 1930)
Kondrák Károly (Újszentanna, 1930)
Tirnován Ari-Vid (Segesvár, 1933)
Németh Antal (Sepsibükszád, 1933)
Lőrincz Lehel (Türe, 1933)
Hunyadi László (Dombó, 1933)
Tőrös Gábor (Torda, 1934)
Bálint Károly (Lőrincfalva, 1934)
Korondi Jenő (Marosvásárhely, 1935)
Farkas József (Nagysármás, 1936)
Péterfy László (Nyárádselye, 1936)
Orlowski-Balogh Edit (Topánfalva, 1936)
Demeter Vilmos (Mezőzáh, 1936)
Venczel Árpád (Korond, 1937)
Román Viktor (Homoródszentmárton, 1937 – Saron-sur-Aube, 1995)
Szakáts Béla (Székelyudvarhely, 1938)
Jecza Péter (Sepsiszentgyörgy, 1939)
Kotsis Nagy Margit (Csíkszereda, 1939)
Gyenge Imre (Középajta, 1939 – Nagyszeben, 1986)
Gergely István (Csíkkozmás, 1939)
Kovács Ernő (Marosvásárhely, 1940)
Fekete Jozefina (Gyulafehérvár, 1941)
Suba László (Makfalva, 1941)
Dienes Attila (Marosvásárhely, 1942)
Kádár Károly (Tancs, 1943)
Váró Márton (Székelyudvarhely, 1943)
Lugosi László (Zilah, 1944)
Ferencz Ernő Lajos (Csíkszereda, 1944)
Krupiczer Antal (Kapnikbánya, 1944)
Kiss Levente (Gyergyóalfalu, 1944)
Baróthy Ádám (Marosvásárhely, 1945)
Zagyva László (Bayerisch Eisenstein, 1945)
Petrovits István (Kökös, 1945)
Domokos Lehel (Avasfelsőfalu, 1945)
Tornay Endre András (Zetelaka, 1946)
Burján Emil (Gyergyószentmiklós, 1947)
Balázs János (Nagybánya, 1947)
Várvédő István (Nagybánya, 1947)
Benczédi Ilona (Korond, 1948)
Kocsis Előd (Abafája, 1948)
Vetró András (Temesvár, 1948)
György Albert (Lövéte, 1949)
Bocskai Vince (Szováta, 1949)
Bodó Levente (Lövéte, 1949)
Rozsnyay Béla (Marosvásárhely, 1949)
Adorjáni Zoltán (Szászrégen, 1949)
Adorjáni Endre (Kolozsvár, 1950)
Dóczy András (Csíkszereda, 1951)
Robotos Júlia (Bukarest, 1951)
Vincefi Sándor (Bukarest, 1952)
Horváth Ödön (Marosvásárhely, 1953)
Miholcsa József (Marosvásárhely, 1953)
Egyed Judit (Nagyvárad, 1954)
Gyarmathy János (Nyárádszereda, 1955)
Székely János Jenő (Kolozsvár, 1956)
Ercsei Ferenc (Szászrégen, 1956)
Nagy Ödön (Marosercse, 1957)
Kovács Géza (Marosvásárhely, 1958)
Lakatos Pál (Kispeleske, 1960)
Vargha Mihály (Kézdivásárhely, 1961)
Kocsis Rudolf (Köröskisjenő, 1963)
Sánta Csaba (Szováta, 1964)
Kolozsi Tibor (Gyergyóditró, 1965)
A leltárak üdvös voltáról. Mindenképpen fontosak számunkra a leltárak, mert állandóan veszteségeink, hiányaink vannak, és nem minden veszteséglista tételei, értékei fejezhetők ki valutában. Azt például természetesnek tartjuk, hogy a művészeti múzeumok, a múzeumok képtári részlegei, a köz- és magángyűjtemények fenntartása és működtetése elképzelhetetlen leltárkönyvek és a műtárgyakról készült „személyi lapok”: a kartonok nélkül. Értékőrzőbb pénznemekkel megáldott országokban a szakmailag felbecsült érték megjelölése sem hiányzik ezekből a kimutatásokból.
Nekünk a köztéri (bel- és kültéri) plasztikai művekről azonban nincs leltárunk, vagy csak esetenként tartják nyilván értéküket. Tehát a legsürgősebben számba kell vennünk, hogy a már említett, 1914 előtti térszobrainkon kívül vannak-e és hol állnak még a helyükön, esetleg más helyszínen művészi értékű emlékművek ebből az időszakból. Ha csak áthelyezték őket (urbanisztikai rendezés, útépítés vagy a többségi nemzeti ideológia érvényesítése okából), azt is nyilván kell tartanunk és figyelemmel kísérnünk további sorsukat. Zala György aradi Szabadság-emlékműve már „szabadlábon” várakozik újbóli felavatására; Gyergyócsomafalva pedig már megtisztelte szülöttjét, Köllő Miklóst a hajdani Kossuth-szobor másával, amelyet Sánta Csaba öntött bronzba a megőrződött makett felnagyításával. Ezeknél a példáknál sokkal jellemzőbb sajnos az itt következő három megrázó idézet az első világháború előtti köztéri emlékművek sorsáról. Kölcsey Ferenc szobrát 1897-ben leplezték le Nagykárolyban. „A kispiac mellett, a Károlyi-kert kapuja előtt terült el a nagyvásártér, mindjárt a kastélykert után. A gyönyörű parkhoz kapcsolódott az a kis kert, amelyben a szobrot felállították. A költő fedetlen fővel ül egy karosszékben. […] A talapzaton egy táblán a Himnusz egy versszaka volt bevésve. Kölcsey Ferenc nagykárolyi szobrát Kallós Ede mintázta meg, ércbe Párizsban öntötték. […] A harmincas években (1936?) a »Vasile Lucaciu« líceum félrevezetett diákjai egyik éjjel (a rendőrség »éber« felügyelete mellett) lefejezték, majd a megcsonkított szobrot a városháza pincéjébe vitték le. Az 1940-es bécsi döntés után a Regátba távozó városi adminisztráció, jogtalanul, a város tulajdonát képező szobor maradványait magával vitte, és valahol beolvasztották.”6 „A Kőkereszt városunk egyik legrégibb műemlék értékű keresztje. A róla elnevezett téren áll. […] 1760–1790 között állították fel. […] Az 1959-es év egyik éjszakáján kegyetlen kezek talapzatáról eltávolították és ismeretlen helyre hurcolták a régi keresztet. Nyoma veszett. […] 1992 tavaszán a Római Katolikus Plébánia kérésére Tamás István székelyudvarhelyi neves kőfaragó mester díjmentesen faragta ki terméskőből a Kőkereszt ma is látható változatát.”7 „1923-ban eltávolították Kossuth, Bem és II. Rákóczi Ferenc szobrát, a Petőfi-oszlopon lévő domborművet, majd 1923-ban felállították az Ismeretlen Katona, 1924-ben a latinitás (Lupa capitolina), 1930-ban Avram Iancu szobrát…”8
A rendszerváltás óta megjelent, egyébként nagyon hasznos útikalauzok, kalendáriumok, „séták” szövegeiből valósággal ki kell mazsoláznunk a köztéri emlékművek előfordulását, adatait (ha egyáltalán helyet kapnak bennük), de egyik általam ismert kiadványban sem szerepelnek külön fejezetként.
Mielőtt az általunk óhajtott és elkezdett térszobrászati kataszter elkészülne, azt máris leszögezhetjük: a 19. század közepétől az első világháborúig terjedő időszak történelmi, irodalmi, kulturális és vallási jellegű emlékművei elsősorban nem a térplasztika ágazati-szakmai-művészeti problémáinak a kivetülései és megoldásai, tehát nem a szobrászat néz szembe bennük önmagával, hanem a társadalom tart tükröt lelkiismerete elé. (Ez a jelenség, persze később, 1990 után, amikor erre újra lehetőség nyílik – megismétlődik, de ezt a „tiszteletadást” már „saját kezűleg” celebrálhatja; a feladatot elvégző erdélyi szobrász kezét pedig már nem kötik ideológiai vagy politikai feltételek, s képzeletét a 20. századi európai szobrászat tapasztalatai vezérlik.) Tehát „olyan művészeti ág termése, teljesítménye feltáratlan, amelynek alkotásai a nagy nyilvánossághoz szólnak, s amely művészeti ág alapvető jellemzője – léte, tartalma, kifejezése és hatótere révén – a közösségi jelleg s ugyanígy a viszonylagos állandóság”.9
Amikor átlépjük a bűvös 1920-as „határt”, ez a közösségi ösztönzés is megbénul, meg kell bénulnia, hiszen még a világháborúban elesett halottjainknak sem állíthatunk jelet, akik éppen az új államhatalmat beiktató szövetségesek ellen harcoltak. Templomok belső vagy külső falán, cintermeiben, temetőkertjeiben elhelyezett emléktáblákkal s főleg falun róják le kegyeletüket az élők, a megcsonkult családok a helység hősi halottjai iránt.
Pedig éppen ez az esemény s majd a második világháború eleven emléke az, ami újabb s minden eddiginél erősebb közösségi igényt támaszt köztéri emlékhelyek kialakítására, s ennek a két fellobbanásnak az energiája ragadja magával a magyarországi szobrászatot egy általános stiláris megújulás távlatai felé (persze nem elsősorban a világháborús emlékművek vonatkozásában), hiszen már korábban is, de főleg a centenáriumi (1848–49, Petőfi), millecentenáriumi (honfoglalás) és millenniumi (államalapítás, Szent István, kereszténység felvétele) események aktualitását meghaladó plasztikai jelek egész sora emelkedett ki a földből azokban az években, amelyek – akármi lesz a szobrászat mint művészeti ág sorsa az elkövetkezendőkben – a magyarság számára mindig meggyőzőbben fogják az együvétartozást, a világ számára pedig a magyar nemzeti karakter megérzését szolgálni, mint a változó szemléletű történelemkönyvek, a szépségversenyek vagy a szakácsművészeti bemutatók.
A kontraszt érzékeltetése végett azt mondhatnánk, hogy reánk, az erdélyi magyar társadalomra meg éppenséggel a jeltelenség lesz a jellemző az utókor számára, ha csak a trianoni békeszerződés utáni két évtizedet tekintenénk mérvadónak.
De a sommázás még így sem indokolt, ha a két világháború közötti időszak (ismétlem: egyelőre még szerző előtt is homályban lappangó) szerény terméséből csupán például a korszak egyetemes magyar szobrászatát tekintve is az újító, iskolát teremtő személyiségek közé tartozó Szervátiusz Jenő csíkmenasági világháborús emlékművét (kő, 1939) vagy Gallasz Nándor domborművét emeljük ki, amely a hajdani temesvári Munkásotthon homlokzatát díszíti (kő, 1925), és a volt Iparkamara számára faragott Négy évszak allegorikus figuráit.10
Félek ugyan a riasztó eredménytől, de akárcsak az 1920 előtt avatott köztéri szobrok esetében, a két világháború közötti korszak termésének a teljes felmérése is olyan feladat, amely nem tűr halasztást.
Hiszen az nemcsak művészettörténeti, hanem legalább olyan mértékben társadalomlélektani és nemzetiségtörténeti (nemzetrésztörténeti) jelenség és adalék, hogy míg a Trianont követő bénultság egyik pillanatról a másikra radikálisan elvágta a Kárpát-medenceszerte megindult szoborállítási folyamatot, addig az 1940–1944 közötti „visszaállítás”, illetve a közterek művészi elfoglalásának új hulláma továbbgyűrűzött a háborút közvetlenül követő években is, egészen addig, amíg a Magyar Népi Szövetség politikai befolyása védelmet nyújtott a zsenge és rövid életű erdélyi demokrácia keretei között kibontakozó nemzetiségi közművelődés számára. Ez a helyzet gyakorlatilag 1944–1960 között kedvezett az emlékművek születésének, s ekkor is, újra, elsősorban a közigazgatási, közhangulati tényezőktől viszonylag távolibb, függetlenebb vidéki, községi és főleg homogén etnikai környezetben.
Tulajdonképpen még a háború alatt, 1943–44-ben készíti el Bandi Dezső a helybéli ácsokkal közösen, farönkökből és faszobrokból komponált abásfalvi és ravai háborús emlékműveket.11Ugyancsak 1943-ból való a Marosvásárhelyről elszármazott Dabóczy Mihály trachitból faragott Kőrösi Csoma Sándora a várkertben. 1947-ben pedig a „kisszobrász” Benczédi Sándor még monumentalistaként lép az erdélyi művészet színpadára a mezőteremi Benkő-síremlékkel és az ugyancsak világháborús emlékhely gyanánt szolgáló, de máig érvényes tartalmi és formai üzenetet hordozó, korondi Falu-emlékkővel.
Az ötvenes évek „legnagyobb” szobrászati eseményei a Budai Nagy Antal parasztfelkelése emlékművének avatása 1957-ben Bábolna hegyén, amelynek domborművű kompozícióját Kós András faragta kőbe, valamint Izsák Márton – Csorvássy István közös Bolyai-szobra. (Pontosabban: Bolyai János és Bolyai Farkas szobra, Marosvásárhely, 1956–57). Ady Endre születése nyolcvanadik évfordulójának köszönhetően (amelyet még hivatalos, országos megemlékezések kísértek, „törvényesítettek”) Nagyváradon (Vetró Artúr, 1960) és Zilahon is (Balaskó Nándor, 1957) mellszobrot állítanak az emlékét őrző múzeum, illetve hajdani iskolája elé. 1958-ban Kulcsár Béla kitűnő Dózsa György-feje kerül a sepsiszentgyörgyi textilművek kultúrháza előtti parkba; ez annál fontosabb mozzanata témánknak, mert éppen Kulcsár tekinthető az 1944 utáni erdélyi magyar monumentális köztéri szobrászat első meghatározó személyiségének, egy olyan térplasztikai nyelv kezdeményezőjének, amely rövid és tragikus pályájának minden állomásával – 1961: Ajtay Éva síremléke (márvány, életnagyság); 1967: Ijásznő (bronz, 350 cm); 1974: a színház tér térkompozíció (bronz, 170 x 500 x 67 cm); 1975: Szárhegyi Madonna (travertin, 150 x 265 x 100 cm) meg a Pillangó (ugyancsak a gyer-gyószárhegyi szoborparkban, márvány, 40 x 35 x 45 cm) és 1976-ban, halála évében: az agyagfalvi székely nemzetgyűlés és az 1848-as felkelés emlékműve, amelyet végül Hunyadi László és Kiss Levente átfogalmazásában állítanak fel 1990-ben – közelebb vitt a kilencvenes évek feladataihoz. Kulcsár úttörő szerepéhez csupán Tőrös Gábor hetvenes évekbeli műveinek a modernsége mérhető, különösen a nagybányai közigazgatási palota belső terét díszítő kompozíciója (bronz, 1975), az 1978-ban készült, sportcsarnokbeli Tornászlány és a csíkszeredai Jégpalota előtti térben álló, inox acéllemezből hegesztett Jégkorongozók. (E tanulmány írása közben kaptam kézhez legújabb, fantasztikus munkájának, az Axis Mundi című bronz „pillérszobrának” a fotóját, amely a nagybányai villamossági Vállalat belső terét díszíti. Magassága 350 cm.)
Még ha lassanként modorossá válik is állandó elhárító gesztusom, újra le kell írnom: e vázlat keretében csak az elvégzendő elemzések kulcskérdéseit s az egész tematika kiinduló pontjait jelezhetem. Kihagyva tehát a közbenső műveket és jelenségeket, egy újabb (de ugyancsak megszakadt) vonulatra hívnám fel a figyelmet: a Szervátiuszok munkásságára. Szervátiusz Tibor az 1967-es évben készült szamosúj-vári szökőkúttal (réz) és a kolozsvári Magyar Színház előcsarnokában elhelyezett Móricz Zsigmond-mellszoborral éppen csak elkezdi az 1972-től Magyarországon folytatott, rendkívül termékeny belső és külső téralakító szobrászi pályáját; viszont az ő segítsége nélkül nem születhetett volna meg Szervátiusz Jenő két irodalmi tárgyú „menhír”-oszlopa: Tamási Áron síremléke, a „fekete kő” Farkaslakán (trachit, 1971–72) és a Jókai-emlékmű, a „fehér kő” Pápán (1978).
Puskás, illetve már jó ideje Kolozsvári Puskás Sándor (érdekes, ma már Szervátiusz Tibor is nevébe vonta a „kolozsvári” megjelölést) indulását ugyancsak megkülönböztetett monumentális és dekoratív érzékről tanúskodó térplasztikák avatták emlékezetessé („fűszobrai”, az Erdélyben először általa művelt domborított-hegesztett lemezplasztikák, például a kolozsvári Telefonpalota 1971-es külső faliplasztikája, Delly Ferenc 1967-es síremlékének gyönyörű nőalakja, a csíkzsögödi Nagy Imre-emlékház udvarán 1969-ben elhelyezett Ijásznő és Szejkevizes lány stb.), a keményedő diktatúra éveiben azonban ez a vonulat is megszakadt.
Végül a rendszerváltozás előtti időszak – visszatekintve ma már ugyancsak vívmányként tekinthető két megvalósítását említenénk: Márkos Andrásnak a költő születésének 150. évfordulója alkalmából, utolsó éjszakájának színhelyén, Székely-keresztúron felállított, egész alakos, másfélszeres életnagyságú Petőfijét (bronz, 1973) és Jecza Péter kompozíciós elemei révén monumentális térszobrászati rangú Bartók-mellszobrát -- (bronz, 1973).
A hetvenes években a „rácsokon” átcsúszott, fennebb említett művek meg a román tengerparti üdülőzóna kiépítése során magyar szobrászoknak juttatott megrendelések (Balogh Péter, Román Viktor, Vetró Artúr, Puskás és mások), valamint az igényesen kivitelezett politikai emlékművek ritkuló példáitól eltekintve (például Izsák Márton – Csorvássy István Katonaszobra Marosvásárhelyen 1964-ből vagy Balogh Péter A román katona emlékműve 1975-ből Sepsiszentgyörgyön) a rendszerváltozásig jelentős mű már nem születik. Ezenközben viszont két alapvető változás hangolja át a köztéri szobrászat funkcióját és stílusát: egyrészt az erdélyi városok urbanisztikai képének az erőszakos elidegenítése, másrészt, ezzel ellentétes, tehát pozitív folyamatként a korszerű szobrászi nyelv, a modern európai szobrászat trendjeit követő plasztikai kultúra kialakulása az egyre népesebb magyar szobrásznemzedékek kezén. Ennek a kitűnő (és például a Magyarországra áttelepedett vagy idegenbe emigrált művészeink megbecsültségében is lemérhető) plasztikai kultúrának azonban a hetvenes és nyolcvanas évtizedben hiányzanak a kulturális „beágyazódáshoz”, tehát a megvalósuláshoz szükséges politikai és anyagi feltételei. Ezért is távoztak Erdélyből (Romániából) olyan fontos személyiségek, mint például Szervátiusz Tibor, Román Viktor (sajnos ő most már örökre), Tornay Endre András, Adorjáni Endre, Vincefi Sándor, Benczédi Ilona, Dienes Attila, Tirnován Ari-Vid, György Albert, Domokos Lehel, Lugosi László, Székely János Jenő, Lakatos Pál, Zagyva László, Váró Márton, Ferencz Ernő Lajos és mások.
A köztéri szobrászat alkotásai, mint említettük, már eleve a történelmi és művelődési önazonosság tudatának a feltöltekezési alkalmaiként szolgáltak/szolgálnak minden időkben. S nemcsak nálunk, hanem az egész világon. Ezért igyekezett a nacionalista román impérium a kezdetek kezdetétől, tehát 1920-tól eltüntetni, kicserélni a mi tudatunkat erősítő műveket – a saját nemzeti tudatát formáló emlékjelekkel. 1989 után először nyílik lehetőség a hét évtizeden át halmozódó veszteségek, hiányok pótlására, méghozzá immár nem az anyaországból importált művészekkel és művekkel (sőt inkább a tendencia megfordulásának lehetünk tanúi, elég ha csupán Bocskai Vince Gyulán látható, nagy hatású Apor Vilmos-alakjára gondolunk), s az önkormányzati elv meg a civil társadalom szerveződési mozgalma szinte teljes szabadságot biztosít téma, rendeltetés és stílus dolgában.
Most azonban, mintegy a rendszerváltás áraként – a szegénység szab gátat az öntörvényű monumentalitás és a térszobrászati funkciók érvényesülésének; az elmúlt évtized feszített ütemű emlékezetfelfrissítő akciói révén (pozitív értelemben) gomba mód szaporodó emléktáblákban, plakettekben, portré- és mellszobrokban, tehát ebben a gazdag „köztéri kisszobrászatban” valóban csak a legsürgősebb közösségi feladat: a történelmi-művelődéstörténeti-erkölcsi igazságtétel ölthetett testet. Az életünket és művészetünket megsarcoló 20. századnak csak az utolsó 5–6 esztendejében (s legtöbb esetben a magyar államtól vagy civil szervezetektől származó alapítványi és millenniumi pályázati pénzek segítségével) valósulhattak meg az egész alakos nagyszobrászat olyan, az emlékező főhajtás gesztusán túlmutató, valóban urbanisztikai jelentőségű s a kortárs erdélyi magyar plasztika sajátos erényeit sugalló emlékei, mint például Vargha Mihály berecki Gábor Áronja (1992), Hunyadi László Orbán Balázsa (Székely-udvarhely, 1994), Bocskai Vince Bernády Györgye (Marosvásárhely, 1994) és Mikó Imréje, valamint Gergely István Lorántffy Zsuzsannája Nagyváradon (1998).
Külön fejezet: hogyan váltak az emléktáblák plakettjei, a portrék, mellszobrok, valamint a belső és külső téri nagyszobrok révén, mégis, a „szobrok városaivá” az erdélyi városok és kisebb települések az utolsó évtizedben.
Külön fejezet: miként válhat egy-egy szobrászi pálya meghatározó elemévé egy-egy város és/vagy egy egész tájegység plasztikai feladatainak, szükségleteinek a felvállalása úgy, mint például Vetró András esetében Kézdivásárhely és Kézdiszék. (Több tucat különböző méretű és műfajú munkája közül csak jelzésként emeljük ki: Széchenyi István, 1991; Turóczi Mózes, 1993; Bálint Gábor, Szentkatolna, 1994; Ábrahám Árpád és Jókai Mór, Torja, 1994; Bem József, 2000 stb.)
Külön fejezet: az erdélyi magyar kiállítási, tehát kisszobrászat stílusvonulatok szerinti elemzése.
S még más részletkérdések mellett és után arra is választ kellene adni: vajon a kortárs szobrászat védőgyűrűjében könnyebb-e megélni, továbbélni az erdélyi magyar történelem, kultúra és valóság terheit, feladatait és távlatait?
Jegyzetek
1. A középkori székely művészet kérdései. Erdélyi Múzeum 1943/2. füzet. 323.
2. Az erdélyi renaissance. I. Erdélyi Tudományos Intézet. Kolozsvár, 1943. 25. és 106.
3. Reneszánsz és barokk Erdélyben. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1970. 252.
4. Erdély művészete. Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt. kiadása. Bp. (1944) 150.
5. Reményeim szerint csak azok maradtak ki a névsorból, akik a művészeti életbe még be sem léptek, vagy az elmúlt 7–8 évben végzettek, akiknek a műveivel még nem találkozhattam.
6. dr. Németi János: A hajdani Kölcsey-szoborról. Nagykároly és Vidéke Évkönyv. 1998. 66.
7. Péter Attila: Keresztek Székelyudvarhelyen. Haáz Rezső Kulturális Egyesület. Székelyudvarhely, 1994. 22–24.
8. Fodor Sándor (S.) – Balás Árpád: Marosvásárhelyi útikalauz. Impress Kiadó. Marosvásárhely, 1996. 10.
9. Wehner Tibor: Köztéri szobraink. Gondolat Kiadó. Bp., 1986. 7.
10. Gallasz Nándor neve egyetlen magyar művészeti lexikonban sem szerepel.
11. Ennek ellenére Bandi Dezsőt nem soroltam a szobrászok közé, hiszen az ő művészi és közművelődési tevékenysége, szerepe sokkal szélesebb körű.
Banner Zoltán (Korunk)
nagybanya.ro,

2014. március 17.

Az 1848–49-es szabadságharc Kalotaszegen és környékén
Erdély bércei között kis hepehupás völgymedence terül el, délről a Gyalui-havasok, nyugatról a Kalota-havas az 1836 m-es Vigyázó-csúccsal, észak felől a Meszes-hegység és Kolozsvár-Almás hegység dombvonulatai, kelet felől pedig Kolozsvár határolja: Kalotaszeg.
Történészeink szerint Erdély azon vidékei közé tartozik, ahol a magyarság legkorábban megtelepült. (Akár már a VII. században: László Gyula neves régész „kettős honfoglalás” elmélete szerint a Kárpát-medencében 678 táján a második avar korban érkezett, úgynevezett „griffes-indás” népesség a székelyek voltak.) Az évszázadok során Kalotaszeget és vidékét sok pusztítás érte, a tatár–török hadak dúlásai, a pestisjárványok mind hozzájárultak a magyarság pusztulásához, e táj etnikai metamorfózisához. Az elpusztított magyar falvak egy része teljesen megsemmisült, másokba a havasokból román lakosság telepedett. Az uszítás, ármánykodás, nemzeti villongások színterévé vált ez a terület is, akárcsak Erdély sok más része. Gyilkolta itt már egymást a román és a magyar a Horea, Cloșca és Crișan vezette 1784-es parasztlázadáskor, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején, valamint 1918-ban és 1944-ben. Az alábbiakban a szabadságharc kalotaszegi történéseit elevenítjük fel.
Havasiak a kalotaszegi civil lakosság ellen
Az ősi Kalotaszegen az Erdélyt birtokba vevő magyarság egyik nemzetsége, feltehetően a Kalota nemzetség telepedett meg, megszállván a vidék stratégiai központját, Sebesvárat, később pedig Gyerőmonostoron nemzetségi monostort, Váralmáson pedig Benedek-rendi kolostort épített. Ma a Csucsa és Kolozsvár közötti területen elhelyezkedő több mint 40, túlnyomó részben magyarok lakta falvak összlakosságának száma megközelíti a 20 ezret. Központja a már csak 25 százalékban magyarlakta Bánffyhunyad. Kisbács és Jegenye katolikus településeket kivéve református vallású.
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején Kalotaszeg is hadszíntérré vált, ezt a civil lakosság is megszenvedte. Az osztrák, szász és muszka csapatok mellé csatlakoztak az Avram Iancu által vezetett román, állítólag 198 ezres létszámú lázadó erők, melyek sor- és határőr ezredekből, valamint a román falvak hadra fogható férfi lakosaiból verbuválódtak. A románok bízva az osztrák ígéretekben, hogy megvalósulhat régi álmuk, a nagy Dákorománia, teljes erővel támadták nemcsak a reguláris magyar haderőket, de valóságos népirtást végeztek a magyar civil lakosság körében is, több helységben csecsemőtől aggastyánig mindenkit legyilkoltak, az osztrák hadsereg hallgatólagos beleegyezésével. Avram Iancu, „a havasok királya” először a kalotaszegi magyar falvak ellen intézett támadást. 1848. november 6-án és 8-án egy századnyi császári könnyűlovas több ezer havasi románt (mócot) szabadított rájuk. Kalotaszeg maga is fegyverben állt Dobozi Lajos bihari nemzetőr őrnagy fedezete mellett. A támadást sikerült visszaverni, de Zentelke és Kalotaszentkirály a lángok martaléka lett.
Ezzel kapcsolatban részletet idézünk Berzenczei Antal őrnagy segélykérő leveléből Vay Miklós Erdély királyi biztosához:
„Nagyméltóságú Királyi Biztos Úr! Folyó év november hó 6-ikáról küldött hivatalos parancsolatjai Nagy Méltóságodnak az 1958-ik szám alatt köszönettel vettem, de már ezen rendelés vétele ellőt biztos hírek és kémeim által értesítve lévén az oláhok megrohanási szándékáról a következőleg rendelkeztem. A mákói és egeresi századokat M.Monostor és Valkó fedezésére a K.Szentkirályi századot pedig ezekkel érintkezésbe tettem – mire hiteles hírek érkeztek, hogy az ellenség Nagy Kalotára beérkezett s már Szentkirályra bevárandó... Addig is míg e tisztelt parancsolat megjöhetne, a megérkezett honvédek és az almási és körösfői századot indítom Kalota ellen, hogy még ma vagy holnap széjjelverhessem e rabló csordát.”
Erről az eseményről számol be idős Killyén Ferenc magyarvalkói református pap korabeli leírása, amely az egyház anyakönyvének 44. oldalán található. Csak pár mondat a lejegyzésből:
„Borzasztólag emlékezetes esemény 1848 év november hó 6-ik napján az albáki román rablócsorda néhány oláh pap és három rablófőnök vezérletük alatt a havasról lerohanván itten e helységben is tetemes károkat okoztak... Isten bosszúálló igazsága utoléri őket, mert az a sok ártatlan vér, annyi sok száz család sóhajtása, könnyhullatása kik élelem és lakóhely nélkül maradtak télnek idején, lehetetlen hogy bosszúállást ne nyerjen a gonoszok fejére, az Isten irgalmasságának királyi székétől... Ily pusztulást még a pogány ellenség sem tett, midőn istentelen lábával hazánk földjét taposta.”
Kalotaszegen ez időben a nép állandó rettegésben élt, hiszen a havasiak rémtetteinek híre futótűzként terjedt a vidéken. A magyar forradalmi csapatok viszszavonulóban, Gyerőmonostor és Csucsa a románoktól megfenyegetve – mindez jogosan keltett félelmet a magyarokban, hogy a bosszúvágytól fűtött havasi hordák soraikat rendezve újból lecsapnak a békés magyar falvakra. Az események azonban másképp alakultak.
A csucsai győzelem
Bem tábornok szemlét tartott a magyar csapatok felett Csucsától Nagybányáig, felkészítve őket Erdély visszafoglalására, melyről már december 13-án tudósítja Kossuthot. Eközben az osztrák vezetés is felkészült a harcra, 1848. december 18-i kezdettel kilenc oldalról rendelte el Magyarország megtámadását Windischgrätz, melyhez az erdélyi császári erők is hozzátartoztak. Bem tábornok „Erdély kapujában”, Csucsán terem és átveszi a parancsnokságot a fiatal és tehetséges Czetz János őrnagytól, akit egyben alezredesi rangra, valamint táborkara főnökévé nevez ki. Ennek az eseménynek állít emléket a csucsai református templomban elhelyezett, Petrás Mária által készített dombormű.
A császári csapatok B. Wardener vezetésével két oldalról december 18-án kezdték meg a magyar erők elleni támadást: Bánffyhunyad felől Losenau alezredes egy Siwkovich és két század Károly-Ferdinánd román gyalogsággal, valamint három század lovassággal, akiket a hegyekből Avram Iancu támogatott; az Almás-völgye felől Urbán alezredes kilenc század oláh határőrrel, akiket Butean prefekt támogatott és a felkelt románság. Céljuk volt átkelni a Királyhágón és Nagyváradon keresztül bejutni Magyarországra.
A magyar tábor főparancsnoka e ponton Riczkó ezredes volt, aki Csucsát, vagyis a bal szárnyat tartotta. Kissebesnél a jobb szárnyon a völgyben Dobai József ezredes foglalt állást, ahol Urbán támadott. December 18-án aztán ágyútűz, puskaropogás, szuronyroham, tehát a csata megkezdődött. Mind az országút, mind a Körös és a Sebes vize összefolyásától Csucsáig vérrel festett volt. Urbán csapatai az Almás-völgyében is támadtak, ahol kemény csata bontakozott ki, melyet Baumgarten székely huszárkapitány védett hősiesen, súlyosan meg is sebesülve a csatában. Dobai is jól tartotta a csucsai völgyet, a 11. zászlóalj itt kezdte el dicsőséges pályafutását.
A csata közben az osztrák könnyűlovasság támadott, gróf Saint-Quentin őrnagy vezetésével, a magyar zászlóalj össztüzet zúdított a rohanó osztrák lovasságra, melynek következtében az őrnagy is elesett. A harcok váltakozó szerencsével folytak egész nap, de végül is a császáriak visszavonultak Kolozsvár felé. (A magyarok december 24-én már Bánffyhunyadon voltak, ennek a református templom melletti Petőfi-kopjafa állít emléket.) Másnap, december 19-én, Zsibónál is kemény harcok bontakoztak ki, ahol Jablonczi ezredes csapatai támadtak báró Kemény Farkas őrnagy fiatal honvédseregére. Binder pedig Károly-Ferdinánd oláh határőri gyalogsággal és mintegy 15 ezer felkelt oláhval támadott, kiket Mikás vezetett. Kemény és Kis is elszántan védekezett, mígnem megérkezett Czetz és Bethlen Gergely a Kossuth-huszársággal. Másnap, december 20-án, a magyar sereg ellentámadásba lendült, az osztrák csapatok Gorbóig menekültek. Bem tábornok Nagybányáról indít támadást, Jablonczi ezredes december 22-én Kápolnánál próbálja megállítani, de sikertelenül, és a császári csapatok Dést is feladták. „December 25-én, Karácsony első napján, Kolozsvár lakossága nem akart hinni a szemének, amikor a megfáradt, kiéhezett, elrongyolódott sereg bevonult a városba. Az öröm határtalan volt, ilyen vidám karácsonya még nem volt Kolozsvárnak” – írja Kővári László haditudósító.
Télen megerősödtek a havasi csapatok Látva Bem sikerét, a megrémült General Comando december 31-re összehívatta a román és szász vezetőket Szebenbe, ahol olyan okmányt íratott alá velük, melyben a két nemzet kéri a muszka seregek segítségét. A sikeres tavaszi hadjárat következtében Erdélyt megtisztították az osztrák és a velük szövetséges román és szász erőktől, csak Déva várába, Gyulafehérvárra, valamint az Erdélyi-szigethegységbe szorult több mint 40 ezer román határőr és sorkatona maradt hódolatlan.
A havasi román falvak Avram Iancu parancsnoksága alatt álló, hadra fogható férfiait egy Ivanovics nevezetű osztrák kapitány látta el fegyverekkel és biztosított számukra katonai alapkiképzést. A felfegyverkezett havasi tűzfészkek ellen már 1849. január 3-án megindult a támadás. Bánffyhunyad felől Geley parancsnok vezetésével a több mint ezerfős sereg támadást intézett Kalota ellen, melyet a románok 4-5 órai harc után feladtak, és a havasok felé húzódtak.
Február 1-jén Gyalu felől két 600 fős csapat indított támadást elfoglalva Havasnagyfalut, ahol Indrei Roșu állt a románok élén. Ezzel egy időben Bem parancsára megerősített védvonallal zárták le a havasokat, megpróbálva kiéheztetni és így fegyverletételre kényszeríteni a románokat. Látva a helyzet súlyosságát, Avram Iancu is a vidéken termett és irányította a hadműveleteket. 1849. február 24-i, a Comite-hez írt levelében erősítést és fegyvereket kér, valamint több információt a magyar csapatmozgásokról. Ennek köszönhetően a megerősített román tűzfészkek elleni támadások mind kevesebb sikerrel jártak.
Vasvári és a Rákóczi szabadcsapat
A Havasnagyfalu elleni újabb, február 26-i támadásban, a közel 6 órás küzdelemben 6 román és 13 magyar vesztette életét, de a Kalota elleni újabb támadást is visszaverték a románok. Így köszöntött a tavasz Kalotaszegre, a havasi lázadók tábora megerősödve várta a kedvező pillanatot a leszámolásra. Ekkor az Országos Honvédelmi Bizottság (OHB) parancsára a „Márcziusi ifjú” Vasvári Pál őrnagy az általa szervezett Rákóczi szabadcsapatával siet a kalotaszegi magyar falvak védelmére. Május 2-án érkezik Bánffyhunyadra, ahol pár napi felkészülés után már május 5-én támadást intéz a Gyalui-havasokban lévő Lepiște, Felső- és Alsógyurkuca ellen, melyeket kemény harcok árán megtisztított a román lázadóktól, a havasokba szorította őket. Ezek után századait várakozó állásba a havasalji Incsel, Magyarv alkó, Kalotaújfalu, Magyargyerőmonostor, valamint Méregjó falvakban helyezte el, és várta a további fejleményeket.
Bem elhatározta egy erős honvédcsapat bevetését a román erők lefegyverzésére, ennek kivitelezését hadsegédére, Zarzinczki ezredesre bízta, kinek parancsa értelmében Déva felől báró Kemény Farkas ezredes háromezer, Gyulafehérvár felől Beke József alezredes kétezer emberrel, Gyalu felől Szépszögi József őrnagy a 123. tartalék zászlóalj zömével, Kalotaszeg irányából pedig Vasvári Pál őrnagy kétezer emberrel támogatta volna a hadműveletet. A terv szerint a Vasvári vezette dandár július 4-én a Havasnagyfalui-fennsíkon táborba szállt, itt várva a Gyalu felől érkező Szépszögi őrnagy csapatait. De Bem, aki éppen ez időben utazott Nagyváradra, hogy Kossuth-tal találkozzon, értesülvén az orosz csapatok betöréséről, a hadjáratot visszaparancsolta. Beke, Kemény és Szépszögi meg is kapták a visszahívó parancsot, Vasváriékhoz azonban sosem jutott el a levél. Július 5-én reggelre már körülzárta a többszörös román túlerő, akik állandóan támadták a magyar csapatokat, július 6-án, mivel az utánpótlásukat is elvágták, kénytelenek voltak kitörni a román gyűrűből.
A kitörés irányítását a lázbeteg Vasvári a tapasztalt Buzgó László főhadnagyra bízta. A dandár kétharmada megmenekült, azonban a Rákóczi-szabadcsapat 400 tagja, valamint teljes vezérkara, élükön Vasvári Pál őrnaggyal, itt lelte halálát. Avram Iancu nem volt jelen a bekerítési hadműveletnél, ezzel Chorchiș Nicolae tribunt, Iacob Olteanu kapitányt, valamint a havasnagyfalui népvezért, Indrei Roșut bízta meg, akit később a muszkák magas kitüntetésben részesítettek.
1995-ben ennek a szomorú eseménynek az emlékére állítottak Körösfőn kopjafát a Templom-domb alatt. A falu lakossága minden évben nagyszabású ünnep keretében emlékezik a Rákóczi szabadcsapat harcban elesett négyszáz tagjára, valamint legendás vezérükre, Vasvári Pál őrnagyra.
Az összeomlás – és mégsem volt hiábavaló áldozat
A muszka ármádia feltartóztathatatlanul nyomult Erdélyen keresztül magyarhon felé. Augusztus 15-én Kolozsvárról a sötét beálltával kezdték meg csendben a magyarok a kivonulást először az ágyúkkal, majd a lovassággal, éjjel egy órára a fővezérség is elhagyta a várost. Reggel Nagykapusnál táborba szálltak, de a visszavonulás folytatódott. Iszonyú volt a fájdalom és a levertség, mikor már a gyerővásárhelyi hágót is elhagyták. Augusztus 17-e reggelén Bánffyhunyadon haditanácsot tartottak, és a várostól körülbelül két kilométerre északnyugatra erős védővonalat állítottak csatarendbe. Mintegy 6-7000 gyalogos, 6-700 lovas és 23 ágyú várta az oroszokat és románokat. A Gyerővásárhelyen hagyott vadászokat a kozákok lefegyverezték, és a Hunyadon állomásozó vadászokra is oly sebesen csaptak le, hogy kevés tüzelés után szétszóródtak. Hunyad utcáin iszonyú lármával dübörögtek végig a kozák csapatok. Gál Sándor ezredes, a magyar erők vezére parancsot adott a támadásra, de inkább futás és szétbomlás lett a vége a demoralizált zászlóaljnak, ugyanis ekkor érkezett a hír, hogy Világosnál a magyarok letették a fegyvert.
A várost a gyalogosan és szekereken menekülők özöne öntötte el, a keskeny utcákban az udvarokból kiforduló szekerek felborultak, elzárva az utat a menekülők elől. Mindenki menekült a dzsidások lándzsáitól, ki a szántóra, ki a várost övező mocsarakba, erdőkbe, mivel a kozákok senkinek nem irgalmaztak. Ekkor a városon kívüli vadászok egy pár ágyúval és egy század Würtenburg-huszárral a dzsidások közé vágtak, és a városon kívülre hajtották őket. A város utcáit civilek és katonák holttestei borították.
Mikor besötétedett, rendezték soraikat a magyarok és hadirendbe álltak, így várták Urbánt az oláh csapatokkal és a kozákokat, mely támadás augusztus 18-a hajnalán be is következett. A sereget Dobai ezredes vezette, mivel Gál Sándor az estéli csatában megsebesült. Mintegy három órán át tartott az ádáz küzdelem, ezalatt a szekerek Csucsánál a Szilágyság felé menekülhettek és Királyhágótól az őrség is visszavonulhatott. Dobai ezek után megkezdte a visszavonulást Gál Sándorral együtt, Zsibónak vették útjukat, ahol augusztus 26-án a cári csapatok előtt tették le a fegyvert. Az elkeseredett küzdelemben több mint háromezer honvéd és civil esett el az oláhok és kozákok fegyverétől, sok kalotaszegi is itt lelte halálát, hogy közülük hányan lehettek körösfőiek, nincs rá adatom.
A szájhagyomány szerint a felszegi falvak elesett hozzátartozóikat titokban hazaszállították és eltemették. Habár a szabadságharc elbukott és a félelem, a rettegés korszaka következett, senkinek sem volt biztonságban az élete és szabadsága, aki részt vett a küzdelemben, támogatta azt vagy csak szimpatizált is a forradalom eszméivel, hiszen az osztrákok könyörtelenül megbüntették őket, de azért ne feledkezzünk meg a forradalom pozitív hozadékáról sem. Nem volt hiábavaló a sok kiöntött vér, hiszen óriási változást hozott a parasztság életében a jobbágyfelszabadítás. Az a föld, melyen robotolt évszázadokon keresztül, vért izzadva művelte a földesúr részére, az most a saját tulajdonába került, és egy új világ, társadalmi rend vette kezdetét a kalotaszegi társadalomban is. A Kolozsváron ülésező Országgyűlés 1848. június 18-i határozatát követően Kalotaszegen 2647 jobbágycsalád szabadult fel.
Befejezésül pedig ne felejtsük el a történész Sebestyén Kálmán szavait: „A román hatalom ezen a tájon mindig is különösen agresszív volt, ugyanis tudta, hogy Kalotaszeg magyar etnikai sziget a román tengerben. Olyan sziget, mely öszszekötő híd a magyar Alföld, a Partium, valamint Kolozsvár és Székelyföld magyarsága között. Egyetlen olyan láncszem, mely bizonyos etnikai kontinuitást biztosíthat. Kalotaszeg azonban elég nagy sziget ahhoz, hogy a tenger hullámai egykönnyen el ne mossák, de elég kicsi ahhoz, hogy az Anyaország gondoskodását kiérdemelje.”

(Forrásanyag: Kővári László: Erdély története 1848-49-ben, 1861; Sebestyén Kálmán: Körösfői Ríszeg alatt, 2007; Dr. Egyed Ákos: Kalotaszeg 1848-49-ben, 1998; Péntek László: Bölcsőtől a csatatérig, 2001; Nicolae Steiu: De sufletul Jancului, 1995.)
Péntek László
Szabadság (Kolozsvár),

2014. szeptember 29.

Avar titkok nyomában
Nagy Borbála: Az áruló avar kagán – egy izgalmas, olvasmányos és kiválóan dokumentált történelmi regény bemutatójával indult a Belvárosi szerdák újabb sorozata a marosvásárhelyi Deus Providebit Házban. Markó Enikő, az est házigazdája Kuti Mártát, a könyv szerkesztőjét, Szabó Csabát, a kolozsvári Világhírnév Kiadó főszerkesztőjét és Dobos Alpárt, az avar kort kutató fiatal kolozsvári régészt köszöntötte. A meghívottak a könyv kapcsán a szerzővel együtt arra a kérdésre keresték a választ, hogy a Kárpát-medencét 200 évig uraló hatalmas, erős Avar Birodalom miért bukott meg. Mi lett a Keletrómai és a Frank Birodalom között elterülő, két évszázadon át legyőzhetetlennek tűnő nagyhatalom népével a vereség után, s milyen összefüggés van a hunok, avarok és magyarok között, akik az egymást követő időszakokban belakták a Kárpát-medencét?
A Világhírnév Kiadóról, annak az újságíróknak teret adó Fehér Holló sorozatáról és a nemrég indult Sárkányfog sorozatról, amely történelmi témájú könyveknek ad helyet, Szabó Csaba, a kiadó főszerkesztője beszélt. Megemlítette a magyarok történetéről román nyelven kiadott kötet (O istorie a maghiarilor) sikerét határokon innen és túl. A sorozat második kiadványa, Az áruló avar kagán szövegével való találkozást sorsszerűségnek nevezte Szabó Csaba, aki jól ismerte Nagy Borbála korábbi történelmi regényeit, amelyek közül a Dacia Kiadónál megjelenteket édesanyja szerkesztette. Ezért mondott örömmel igent az írónő posztumusz kötetének a kiadására. S amikor képzőművészt keresett a kötet illusztrálására, kiderült, hogy az írónő dédunokája, Nagy Zsombor készen áll erre a feladatra. A kötet első bemutatója a Magyarország kolozsvári főkonzulátusán volt, ahol az írónő fia, Nagy Adorján számolt be arról, hogy a kéziratot édesanyja ráhagyta, hogy ha időt tud szakítani rá, jelentesse meg. Ebben a kötetet szerkesztő Kuti Márta volt a segítségére, akit rokoni szálak fűznek a családhoz.
A méltánytalanul elfelejtett Nagy Borbáláról, aki azért nem számított divatos szerzőnek, mert nem szolgált ki semmiféle rendszert, Kuti Márta olvasta fel írását. 110 éve született és 20 éve halt meg, évekig nyelvtanárként dolgozott, s élete során megírta mindazt – A csíki boszorkány (1974), Trójai Kasszandré (1979), Őrült Johanna (1981), Claudia (1984), A vén kapitányné (1996 posztumusz) –, amit fontosnak vélt a történelemből. Regényeihez alaposan dokumentálódott egy olyan korszakban, akikor ez csak a könyvtárakban búvárkodva volt lehetséges. A szöveget kiadás előtt újra meg újra átírta, csiszolgatta. Az áruló avar kagán is legalább 25 évig készült, ritka igényességgel megírt szöveggel – hangsúlyozta Kuti Márta.
Az író fiától tudjuk, hogy Nagy Borbálát egy életen át foglalkoztatta a szkíta–hun–avar–székely–magyar folytonosság, s ezen népek rokonsága a bolgár onogurokkal. Ezt a témát is érintette az a párbeszéd, amelyet Szabó Csaba Dobos Alpár régésszel folytatott a regényben megfogalmazott fikció és a történészek rendelkezésére álló adatok összefüggéseiről.
A székelyek és az avarok közötti rokonság a fantázia szüleménye. Volt ugyan egy elmélet, amely szerint a frank, illetve a bolgár hódítást túlélő avarokat kapcsolatba lehetne hozni a székelyekkel, erre azonban Székelyföldön nem találtak semmilyen bizonyítékot – válaszolta Dobos Alpár, aki hozzátette, hogy manapság László Gyula kettős honfoglalás-elméletét is elvetik a történészek. A regényben leírt várrendszernek, amely az avarok birodalmát védte, sem találták meg a nyomait.
Az 568 és 803 között fennálló avar kaganátus, amely először egyesítette egységes államban a Kárpát-medence területeit, a kora avarkorban élte fénykorát, s a Konstantinápoly elleni 626-os sikertelen csata után kezdődött el a birodalom hanyatlása. Bár sok állam, nép eltűnt a történelem során, a kaganátus bukása után az avarok valószínűleg nem haltak ki, s bár nincs írásos bizonyíték, a történészek nem zárják ki, hogy az avarok maradványait megtalálták a magyar honfoglalók – hangzott el a párbeszéd során.
Kérdésre válaszolva Dobos Alpár elmondta, hogy a Kárpát-medencében nagyon magas az avar leletek száma, amelyek főleg feltárt sírokból kerültek elő. A legismertebb és a legrejtélyesebb a nagyszentmiklósi kincs, a több mint 20 színarany edény, amelyeket véletlenszerűen találtak meg a XVIII. század végén, s az eredeti tárgyak a bécsi (Bécs neve is avar szó) művészettörténeti múzeum e célra kialakított termében láthatók, a másolatokat pedig Budapesten is meg lehet tekinteni. Sok elmélet fűződik az avar kincshez, nevezték a hunok, Attila kincsének is, de kivitelezésükről megállapítható, hogy a VIII. század végén, bizánci, perzsa hatásra keletkeztek.
Az avaroknak a regényben bemutatott összeférhetetlenségével, az irántuk táplált gyűlölettel kapcsolatosan elhangzott, hogy a történelem során ez más népek estében is előfordult. A regény hangulatában hasonlít a honfoglaló magyarság életéhez, az írónő a magyarok képét vetítette rá az avarokra, az Avar Birodalomra – mondta Dobos Alpár, aki Szabó Csaba kérdésére hozzátette, hogy a valós és kitalált elemek jól sikerült összehangolása ragadta meg a regényben az írónő gazdag történelmi ismeretei mellett.
A jó hangulatú, érdekes könyvbemutató végén Dobos Alpár a hallgatóság kérdéseire is válaszolt.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)

2014. december 6.

„A történetírásban a logika sem elhanyagolható”
A 85 esztendős EGYED ÁKOS történésszel, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjával gyermekkora és ifjúsága éveiről, tudományos pályájának alakulásáról, napjainkig lankadatlan kutatói tevékenységéről Szilágyi Aladár beszélgetett.
- A história felé ki terelte az érdeklődését?
- Harmadikos-negyedikes koromban Harkó József tanította a történelmet és a földrajzot is. Jó fellépésű, színes előadó volt, aki megkövetelte az anyag az ismeretét. Nem vitte túlzásba az apróbb adatok megismétlését, hanem, ha összefüggésében tudott az ember válaszolni a kérdésére, akkor nagyon meg volt elégedve. Ez akkor még magyar világ volt, tanultuk Magyarország történetét, melybe néha egy kicsi erdélyi történetet is beiktatott. 1945-46-ban már a román tananyag és tantervek szerint tanították a históriát. Ekkor már kimaradt a magyar történelem, de az egyik jó tanárunk, aki sokáig volt a fronton, és későre jött haza a hadifogságból, úgy tanította Románia történelmét, hogy beleszőtte ott, ahol lehetett, kicsit a magyar történelmet, Erdélyt. Ezért, aki odafigyelt és tanult, az érettségire ahhoz jó alapot kapott, hogy tovább tanulhasson.
- Említené néhány nevesebb professzorát a Bolyairól?
- Fél évig tanított bennünket László Gyula és Entz Géza is. Azután nekik el kellett menniük. László Gyula ősrégészetet adott elő, érdekesen beszélt, fel tudta csigázni az érdeklődésünket. Később, amikor már szinte kollegák lettünk, egy találkozásunk alkalmával történelemről is beszélgettünk, amikor a kettős honfoglalás elméletét kezdte kidolgozni és publikálni, kezdetben hívévé szegődtem ennek az elméletnek, hiszen tiszteltem őt. Most is vitatott ez az elmélet. Entz Géza művelődéstörténetet tanított, nagyon szakszerűen. Ő szárazabban beszélt, de pontosan lehetett követni előadását. Szerettem Imreh Istvánnak a székely agrártörténetről szóló kurzusát. Neki is köze volt ahhoz, hogy elég korán kezdtem foglalkozni a székely falutörténettel.
- Az egyetem utolsó éveiben már lehetett orientálódni valamilyen szakosodás felé?
- Negyedéves koromban kineveztek az egyetemes történelem katedrára gyakornoknak. Erdélyi László – ő újságíró volt – nyugatról került haza, illegalista volt. Egyetemes történelmet adott elő, de mivel Angliában több évet töltött, tudta egy kicsit fűszerezni a saját nyugati tapasztalataival is, de óvatosan, mert akkor már nem lehetett egy jó szót se szólni a „kapitalista” világról. Szemináriumokat vezettem, különösen érdekelt a diplomáciatörténet.
Aztán jött egy törés az életemben: utolsó éves voltam, amikor édesapámat néhány hektár földjéért kuláklistára tették, nekem pedig felmondták az állásomat.
De még az államvizsga közben érkezett Bukarestből egy bizottság, amely engem is meghallgatott a terveim felől; akkor alakult át a Román Akadémia a Román Szocialista Köztársaság Akadémiájává, kellett néhány magyar kutató is a kolozsvári fiókintézetbe. Azt kérdezték, akarnék-e tudományos kutatással foglakozni? Átvillant az agyamon, íme, itt van a gondviselés és az esély a lépésre. Mondtam: szeretnék kutatással foglalkozni. Elvittek négy hónapra katonának, mire hazaérkeztem, apámnak megérkezett a felmentő papírja a kulákság alól, mert a falu megindult a védelmére, hiszen jó tanító volt, szerették. 1952 decemberében kerültem az Akadémiához, jelentkeztem a kolozsvári fiók igazgatójánál, Constantin Daicoviciu professzornál.
- Milyenek voltak az első hónapok benyomásai?
- Daicoviciu professzor meglepődött, amikor átnyújtottam neki a kinevezésemet. Nem tudott róla, én voltam az első magyar kinevezett a fiókhoz. Kérdezte, honnan származom, s mintha érdekelte volna, hogy székely vagyok. A Jókai utcai Történeti Intézetben volt a munkahelyem. Először a Munkásmozgalmi Kutatócsoportba osztottak be, hadd kutassa ez a magyar gyerek a munkásmozgalom történetét. Mit mondjak, kezdetnek az is volt valami, állást kaptam, azt csináltam. Járni kezdtem a könyvtárba, a levéltárba, sztrájkok, szervezkedések után kutattam.
-  A parasztmozgalmakkal is akkor kezdett foglalkozni?
- Néhány évvel később, jobban feküdt nekem a parasztkérdés története: hosszú évekig a földmegoszlást, a parasztság különböző rétegeinek a helyzetét kutattam, meg is jelent egy könyvem A parasztság története Erdélyben címmel, amely egy falumbeli jó gazdaember, Kovács Lajos kezébe is eljutott, s a találkozásunk alkalmával azt mondta nekem: „Ákos, mi székelyek nem vagyunk parasztok”.
Erre nem késlekedve válaszoltam, hogy nem is rájuk gondoltam, hiszen tudtam, hogy „a parasztság” fogalma a volt jobbágyságra vonatkozott. A székelység nagy része katona volt, vagy szabadszékely, nem is nevezték parasztnak. Most sem szereti a székely, ha elődeit parasztozzák. Így a visszajelzés megtörtént, ami arra is figyelmeztetett, mennyire kell vigyázni a dolgok pontos definícióival. A székelység történetével is ekkor kezdtem behatóbban foglalkozni.
- Bizonyára adott volt a tematika, hogy milyen témakörben kell kutatni. Volt lehetősége arra is, hogy a saját szakállára kutasson?
- Amikor a levéltárban kutattam, vagy régi újságokat tanulmányoztam, rendszerint bejött egy-egy jelentés, cikk Kolozsvárról, a székelyekről, vagy 1848-49-ról, amit leírtam, vagy feljegyeztem, s így gyűlt a forrásanyag a tervezett saját munkáimhoz is. Aztán megbízták az intézetet, hogy az 1848-as forradalom dokumentumait gyűjtse össze.
- Gondolom, akkoriban nem volt sok hozzáférhetőség a levéltári dokumentumokhoz?
- Mindig vinni kellett az igazoló papírt, hogy ezt meg ezt tanulmányozza az illető, és hát… azt adtak, amit akartak. Magyar nemzeti vonatkozású, a magyar történelemre vonatkozó nagy anyagokat nem adtak ki. Azt mondták, nincs rendezve, vagy azt, hogy nincs ilyen. Amikor a 48-as anyaggal kezdtünk foglalkozni hivatalosan, akkor már engedékenyebbek voltak, de akkor se jutottunk hozzá mindenhez. Amikor az úgynevezett 48-as munkaközösségbe kerültem át, Victor Cheresteşiu aligazgató vezette ezt a csoportot, az jól jött, mert kutatni küldtek székelyföldi levéltárakba, sőt Budapestre az Országos Levéltárba is. Így nagyobb lehetőségem nyílt a székely história kutatására is. Sepsiszentgyörgyön Árvay József volt a levéltáros. Ő, amikor ott kutattam, hozogatta azokat az anyagokat is, amiket másnak nem nagyon mutogatott. De még sok probléma adódott, ha magyar vonatkozású forrásokat kértem, például az 1848-as Unióbizottság iratait szerettem volna átnézni.
- Az Unió-bizottság a kolozsvári országgyűlésnek volt az intézménye 1848-ban…
- Úgy van. Teleki József lett az elnöke, amikor a kormányzósága megszűnt. Az volt a feladata, hogy az Erdélyt Magyarországgal egyesítő törvény végrehajtásához ajánlásokat tegyen a magyar kormánynak. Tehát ennek a bizottságnak az anyagát valamikor láttam, azóta sokszor próbáltam újból kikérni, de mindig az volt a válasz, hogy… nincs.
- A mai napig?-
A mai napig. Lehet, más anyagok közé sorozták be.
- Nem is emlékszem, hogy különösebb közlések lettek volna erről…
- Márki Sándor dolgozta fel régebben azokat az ajánlásokat, amelyeket az Unió-bizottság fogalmazott meg. Jó lett volna alaposabban átkutatni ezt a forráscsoportot, remélhetően nem ismert dolgokat is tartalmaz.
- Annál is inkább, mert 48-49-cel kapcsolatosan sok még a feltáratlan és tisztázatlan kérdés…
- Nagyon nagy 1848-49 forrásbázisa, majdnem áttekinthetetlen. Azokban az években jelentős mennyiségű iromány, irat keletkezett, nem merném azt mondani, hogy mindent ismerünk. Különösen a helyi vonatkozások tekintetében sok a tennivaló. És ott van még a bécsi levéltár is. Nagyszebenben is sok a kutatnivaló.
- Bizonyára volt olyan a pályája során, hogy nem remélt, izgalmas dokumentumra bukkant…
- Többször is előfordult. Elmondok egy esetet. Háromszék 1848-49-es történetét kutatva – ezt Domokos Gézával beszéltük meg, ő volt akkor a Kriterion igazgatója –, éppen Sepsiszentgyörgyön vagyok, kihozzák az anyagot, és kapok egy nem túl nagy írást, amelyről hiányzott a dátum és aláírás. Amikor elolvastam a forrásban írtakat, éreztem, ez valami fontos irat lehet. Addig próbálkoztam, összehasonlítások, logikai következtetés alapján – mert a történetírásban az se elhanyagolható –, amíg rájöttem, ez a legfontosabb dokumentum. Akkor keletkezett, amikor Gábor Áron megjelent Háromszéken az ágyúival, a piactéren kivégezték az áruló Balázs Manót, és a tanácsteremben zajló gyűlés elhatározta a fegyveres önvédelmi harc vállalását. Nekem ez jó alapot biztosított a további kutatáshoz.
- El is várták Öntől – de gondolom, mint 48-49 kutatóját érdekelték is – a román nyelvű dokumentumok tanulmányozását?
- Akkoriban román forrás kevés keletkezett, mert a közigazgatás magyar nyelvű volt.
- Balázsfalvának, a brassói román körnek sem maradtak fent dokumentumai?
- Hogyne, ezeket eredetiben tanulmányoztuk. Amennyire módunkban állt, az adott kérdésnek a román anyagát is úgy gyűjtöttük, mint a magyart, a román sajtót s a vonatkozó szakirodalmat is kis munkaközösség tanulmányozta, gyűjtötte,  részben publikálta is.
- Volt olyan próbálkozás, akkoriban vagy később, hogy a román kollegákkal egyeztessék a dolgokat, tisztázzák, vagy kicseréljék az információkat egymással, netán, napjainkban egyfajta közeledő szemlélet alakuljon ki?
- Nagyon nehéz kérdést tett fel, mert román kutatók, magyar kutatók együtt gyűjtöttük a forrásokat, de más kérdéseket vet fel az események feldolgozása. Vannak román kutatók, akik nem túl kíváncsiak arra, mi a véleménye a magyar történetírásnak például a balázsfalvi gyűlésről, vagy a polgárháborúról. Ők arra az álláspontra helyezkedtek, hogy számukra kényes kérdésekben az az irányadó, amit a román források, vagy a régi történetírás mond. Ez különösen 1848 kérdéseit illetően máig így van. Emiatt nem nagyon látom a közeledés lehetőségét. Magam is próbáltam, nem is egyszer, hogy legalább a jobbágyfelszabadítás kérdését tárgyaljuk meg együtt.
- Pedig ha nem is hozott nemzeti felszabadulást, társadalmilag óriási jelentősége volt a románság számára is, hiszen több román jobbágy volt Erdélyben, mint magyar…
- Sokkal több. Persze, óriási dolog volt, hogy egyik napról a másikra a jobbágy, ha román, ha magyar, a megyékben szabad lett, megkapta azt a földet, amelyet eddig művelt, és amelyről robottal tartozott. Tulajdonosa lett a földnek anélkül, hogy meg kellett volna váltania, mint Havasalföldön, ahol a jobbágynak önmagát kellett megváltania. E tekintetben kellene legalább közösen elindulni, és innen továbblépve közelebb lehetne hozni egymáshoz a két koncepciót. Eddig ez nem sikerült.
- Jó néhány évvel ezelőtt – nem véletlenül – fellángolt a vita a románok által lebegtetett „bűvös szám”: a 40 ezer román áldozat száma körül. Többször is megírta, még publicisztikában is, hogy a legjózanabb számítások és mindenféle forrás egybevetése alapján, annak tizedére tehető a román áldozatok száma, a magyaroké annak mintegy kétszeresét teszi ki.
- Ez a megállapításom ma is megállja a helyét. Nagy igyekezettel gyűjtöttem az erre vonatkozó anyagot, és amikor az osztrákok által elrendelt összeírást megkaptam, amely precízen leírta még a nevét is annak, aki elpusztult – ha román volt, a magyart nem. És annak az összeírásnak az alapján meg lehetett állapítani az áldozatok számát, mert az osztrák illetékesek biztos, hogy nem kisebbítették. A román áldozatokat számba vevő osztrák összeírás szerint 4356 fő volt, míg az áldozatul esett magyar polgári lakosság megbízható források alapján 7500-8500 főre rúgott, egyes – nem elhanyagolható – források szerint meghaladta a 10 ezer főt is. Ezekről a kérdésekről részletesen írtam Erdély 1848-1849 című munkámban.
Tehát a polgárháború sok ember életébe került. Ennek ellenére nem feledkezhetünk meg a magyar forradalom történelmi jelentőségéről, ami rendszerváltást jelentett, akkor alakult ki a polgári magyar nemzet, amely a rendi nemzet helyén jött létre.
- Hogyan alakult 1989 után helyzete és munkássága?
- 1990-ben a Magyar Tudományos Akadémia a külső tagjai közé választott. Nagy megtiszteltetésben részesített a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem azzal, hogy négy alkalommal is hosszabb időre meghívott vendégtanárnak, s a végén az egyetem díszdoktorává avatott. A Kolozsvárt Jakó Zsigmond professzor vezetésével újjászervezett Erdélyi Múzem-Egyesület (EME) 1991-ben rám bízta az első szakosztály vezetését, majd 2002-ben az egyesület elnökévé választottak. 2003-tól megszerveztük a Magyar Tudomány Napja Erdélyben című, éves konferenciát, amely azóta is a legnagyobb romániai magyar tudományos fórum. Hogy a tudományművelést a vidéki városokban is előmozdítsuk létrehoztuk, az Erdélyi Múzeum-Egyesület fiókegyesületeit is Marosvásárhelyt, Gyergyószentmiklóson, Zilahon és Nagyváradon is – utóbbi helyi problémák miatt megszűnt. Az EME keretében kutatóintézetet alakítottunk, alapkutatások folytatására. Jelenleg az EME elnöki tisztét Sipos Gábor látja el.
Ami az egyéni kutatómunkámat illeti, a megnövekedett lehetőségeket igyekeztem kihasználni, s a már korábban elkezdett kutatásaimat folytattam. Részt vettem az erdélyi s magyarországi tudományos életben: konferenciákon előadóként nagyszámú meghívásnak tettem eleget, jó néhány alkalommal történelmi vetélkedőket irányítottam. Több kötetem jelent meg, a már említett Erdély 1848-1849 című kötet mellett a Gróf Mikó Imre – Erdély Széchenyije, valamint  A székelység rövid története című, immár  három kiadást elért kötet. Az idén mutattuk be a szülőfalumban Bodos, egy szabad székely falu története című munkámat. Jelenleg a háromkötetes Székelyföld története című kiadvány koordinálása egyik legfőbb feladatom.

2015. május 14.

Nagyváradon tartják a 13. Anyanyelvi Konferenciát
Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága – Anyanyelvi Konferencia Nagyváradon, a Partiumi Keresztény Egyetemen tartja a XIII. Anyanyelvi Konferenciát, 2015. május 14—17. között.
A Magyar nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága – Anyanyelvi Konferencia olyan független egyesület, amely a világ bármely részében – különösen kisebbségekben – élő magyarság magyar anyanyelvének, kultúrájának, így anyanyelvi és kulturális önazonosságának megtartását, művelését, fejlesztését szolgálja. Célja, hogy az öt világrész magyarságának segítsen anyanyelve ápolásában, kultúrája megtartásában, fejlesztésében és magyarságtudata megőrzésében. A társaság elsősorban kulturális és pedagógiai tevékenységet folytat. Negyedévenként kiadja a Nyelvünk és Kultúránk című folyóiratot.
A nagyváradi konferencia tervezett programja:
2015. május 14. csütörtök
20.30 A 12 legszebb magyar vers (Pusztay János Prima Primissima-díjas egyetemi tanár előadóestje). Helyszín: Scriptum könyvesbolt, Teleki (ma Városháza) utca 31/A (a PKE épületétől balra, a sarkon álló könyvesbolt-kávézó).
2015. május 15. péntek
9.00 Megnyitó és plenáris előadások (Bartók-terem)
Tőkés László EP-képviselő: Köszöntő
Hoppál Péter kulturális államtitkár: Megnyitó
János Szabolcs rektor: Köszöntő
Pomogáts Béla (MNYKNT), Budapest): Közel fél évszázad a magyar nyelv szolgálatában
Péntek János (Babeș-Bolyai Tudományegyetem): Mit ér a nyelv(ünk), ha magyar?
Pusztay János (Konstantin Filozófus Egyetem, Közép-Európai Tanulmányok Kara, Nyitra): A magyar-magyar terminológia jelene és jövője
Balázs Géza (ELTE-PKE): A magyar nyelv stratégiája
Cseke Péter (Babeș-Bolyai Tudományegyetem): Nagy Károly emlékezete
14.00 Tervezett szekcióülések (15-15 perces előadások)
A. szekció: A magyar nyelv és kultúra helyzete, lehetőségei (2010-2015) (Bartók-terem)
Szekcióvezető: Minya Károly
Boka László (PKE): Várad az irodalomban
Málnási Ferenc (Kolozsvár): Irodalmi bölcsőink Váradon
Magyari Sára (PKE): Lesz új értelmük a magyar igéknek? A romániai magyar oktatás helyzetéről
Minya Károly (NYF): Neologizmusok, nyelvújítás
Dede Éva (Manyszi): A nyelvi viselkedésformák változásai
Veszelszki Ágnes (ELTE): Egy új nyelvváltozat, a digilektus.
Hujber Szabolcs (Manyszi, Édes anyanyelvünk): Ötvenéves a magyar nyelvű pop-rock
Fleisz János (Kolozsvár): Az erdélyi magyar sajtó 1940-1944 között
B. szekció: Kisebbségi magyar nyelv és kultúra (E14-es terem)
Szekcióvezető: Balogh Andrea
Hódi Sándor (Ada): Nemzetpolitika – nyelvstratégia
Andrássy Dorottya (PPKE): Horvátország
Máté László (Kassa): Szlovákia
Hódi Éva (Ada, SZGNYE): A magyar nyelvhasználat Délvidéken
Dupka György (Ukrajna): Kárpátalja
Kardos Béla (Ausztrália): A magyar nyelv használatának és oktatásának lehetősége Ausztráliában
Balogh Andrea (PKE): A kortárs magyar irodalom recepciója a román kultúrában
Bartha Krisztina (PKE): Magyar-román kétnyelvű gyermekek beszédfeldolgozásának jellemzői – a fejlesztés lehetséges útjai
16.30 Az AK 2015. évi közgyűlése (E14-es terem)
Elnököl: Pomogáts Béla
19.00 Fogadás a Partiumi Keresztény Egyetemen, a PKE zenepedagógia szakos hallgatóinak fellépésével (Bartók-terem)
21.00 Búcsú Váradtól – egy vers sok színben (Pölcz Ádám előadóestje). Janus Pannonius versének fordításai, valamint a most elkészült román fordítás (Adio Oradiei) bemutatása (Mátray László Gyula munkája) (Bartók-terem).
2015. május 16. szombat
Fakultatív program
9.00 Nagyváradi séta – Nagyvárad művelődéstörténete
Találkozás 9 órakor a PKE rektori hivatala előtt (Teleki/Városháza u. 36.)
12.00 Autóbusz-kirándulás Nagyszalontára, Világosra és Ménesre
Ebéd: Nagyszalontán, majd: Arany János, Sinka István-emlékek, Csonkatorony
Megálló Világoson. Fakultatív vacsora és borozás Ménesen (Balla Géza borászata). Visszaérkezés busszal Nagyváradra 24 óráig.
2015. május 17., vasárnap
9.00 Séta, kávézás a Pece-parti Párizsban...
Találkozás 9 órakor a PKE rektori hivatala előtt
Hazautazás
itthon.ma

2015. július 19.

„Öt perc alatt lehet új mítoszt gyártani”
Nem a rockoperát kell alapul venni a történelemtanulásban – fejtette ki Szántai Lajos művelődéstörténész péntek esti előadásán a székelyudvarhelyi Művelődési Házban. A több mint háromórás értekezés Szent István és Koppány karakterének átértelmezéséről szólt, a Képes Krónika tükrében.
Az Új mítosz vagy régi legenda? – Koppány vezér és Szent István a Képes Krónikában című előadáson Szántai Lajos a magyarság őstörténetéről beszélt, bemutatva a XIV. században keletkezett dokumentumot a körülbelül félig telt oszlopos teremben. Mint elmondta, az évtizedek óta ismert rockopera művészeti alkotás, amely Koppány vezért és Szent Istvánt is tévesen ábrázolja, így a mostanában újra dívó népnemzeti szemlélet is téveszmékre alapul. Az előadó beszélt Attiláról, a tulajdonképpeni első magyar királyról, a királyi ágakról, a László Gyula történész által megalkotott kettős honfoglalás elméletéről, valamint a magyarság kereszténységre való áttéréséről.
Mint elmondta, több igaznak elfogadott, de valójában téves információt is alapul vesznek a magyarság történetében. Kivetítőn bemutatta a Képes Krónikában fellelhető rajzokat, beszélt a királyok ábrázolásának szimbolikájáról, de elmondta azt is, hogy a dokumentumban a képek olykor ellentmondásban állnak a szöveggel, illetve helyenként ki is egészítik egymást. Következtetésként vonta le, hogy Koppány vezért nem kell pogánynak, kiváltképp nem táltosnak kikiáltani, hiszen végső soron ő is keresztény volt, ilyen módon pedig nem a magyar nép pogányságát kell az igazi magyar hagyományrendszerrel azonosítani. Ugyanakkor István király és édesanyja, Sarolt esetében tévesen hiszik azt, hogy ők erőltették rá a magyar népre a kereszténységet, idegen segítséggel – jelentette ki. A modern mítoszokkal kapcsolatban kifejtette: egy részük régi legendákra épül, de vannak olyanok, amelyek a kultúránktól teljesen idegenek, mégis meghonosodtak, mint például a Valentin-nap. „Öt perc alatt lehet új mítoszt gyártani” – fogalmazott a művelődéstörténész.
Bálint Kinga Katalin
Székelyhon.ro

2015. augusztus 3.

Se honunk, se hazánk
Segíts magadon, s az Isten is megsegít! Ez a mondás járja magyar földön, Székelyföldön. És meggyőződésem, hogy számos más nemzet is hasonló módon biztatja fiait munkálkodásra, önvédelemre, ha nem is épp ezekkel a szavakkal. Biztatni, reményre és összefogásra biztatni lassan már fáradok. De ma sem, sosem mondom, hogy hiábavalóság. Mégis, mert most hallom, hogy megalakult a Székelyek Világszövetsége, András Mihály annak a kezdeményezője valahol az Amerikai Egyesült Államok Texas államában. Tehát még nem hullott le a fegyver a nagyvilágban sem!
A Magyarok Világszövetsége is Brazíliában csírázott, és terjedt el világszerte. Más kérdés az, mert az is jellemezte a MVSZ-t, hogy rögvest megindultak a belső villongások – ki legyen a Vezér, hét közül a nyolcadik az újabb és újabb honfoglalásokban; a legújabb tudományos bizonygatások közepette, amikor már nem kettős honfoglalásról (dr. László Gyula), hanem Kárpát-medencei ősi kivándorlásról és vissza-visszatelepedésekről is szó van. És nem is a levegőből ám. Hiszen kézenfekvő az ősi székely rovásírás összevetése az orchon-i írásmóddal, tatárlaki, Duna menti és arab írásmóddal… Nem soroljuk, és legszívesebben felednénk a széthúzás példáit, amint az látható a romániai magyarság életvitelében, tehetetlenségében is.
Valamikor, Budapesten, közvetlen közelében voltam a Magyarok Világszövetségének, írtam és szerkesztettem a lapját (Világlap) a 90-es évek közepén. Amerikai magyar régióvezető szólalt föl akkor egy vezetőségi gyűlésen, mondván, hogy eddig az amerikai magyarok küzdöttek, áldoztak a magyarságért, most forduljon a figyelem őrájuk.
A magyar széthúzás átszel óceánokat – erre akartam fölhívni a figyelmet máskor is, most is, a legújabb Világszövetségünk megalakulásakor. Ellenségeink bőven vannak, röhögnek a markukba azt látván, hogy amit az egyik párt akar (s fajilag magyar), azt a másik elveti.
Mindazonáltal legyen meg Isten akarata!
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

2015. augusztus 8.

Asszonyok szőtték az idő köntösét"
Sipos Márta kiállítása Énlakán
Júliusban az énlaki unitárius egyházközség közösségi házában ötödik alkalommal állította ki erdélyi varrottasait Sipos Dénesné Szász Márta. A termet megtöltő helybeliek mellett a messziről érkezett vendégek között volt Áder János, Magyarország köztársasági elnöke és felesége, Herczegh Anita asszony. A vendégeket Nagy-Mátéfi Tímea helybéli unitárius lelkész köszöntötte, népdalokat Koronka Lilla énekelt. Akik először látták a kiállítást, valószínűleg sokan érezték azt, amit magam is, amikor a székelykeresztúri múzeumban először találkoztam a Kőhalmon élő agronómus munkáival. Különös megtiszteltetésnek tűnt, hogy beléphettem a tágas "parádés házba", a tisztaszobába, amit csak fontos vendégeknek nyitnak ki.
Az énlaki kiállításon újra együtt volt az anyag, a Sipos Mártától megszokott gondos elrendezésben, s aki jószándékkal érkezett, varázslatos, szent térben találta magát. A kiállított drapériákról, asztalterítőkről, rúdravalókról, párnahuzatokról ezernyi jelével, szimbólumával a régmúlt szólt hozzánk. Egy ősi hitvilágról, ősi tudásról, a természethez való szoros kötődésünkről, a megfejthetetlen titkokról és a nagy feladatról, hogy az évezredek során csiszolt, alakított tudást, ami sajátosan, összetéveszthetetlenül minket, magyarokat jellemez, menteni, őrizni kell, hogy tovább adhassuk. Elődeink világképe, életszemlélete, tehetsége, alkotókedve, öröme és szomorúsága üzen a jeleken át, s a kézimunkák jelrendszerét fejtegetve a közösséghez való tartozás élményét élhetjük át.
Az erdélyi ember lakását a legkeményebb diktatúra éveiben is a kalotaszegi, marosszéki, torockói, udvarhelyszéki kézimunkák díszítették, amelyek az önazonosságunk megőrzésére való törekvés mellett a csendes "piros-kék-fekete-fehér ellenállás" jelképei voltak.
"A múltat nem lehet tőlünk elvenni, de csak akkor a miénk, ha ismerjük". Nemeskürthy István gondolatai ma különösen időszerűek, hiszen egy olyan korban élünk, amikor nemzedékek nőnek fel úgy, hogy már nem érzik a hagyomány erejét, s lakásukban nincs helye a kézimunkáknak. Régies, porfogó, nem illik a modern lakások áramvonalas, leegyszerűsített eleganciájába. Ráadásul gond van vele, időnként mosni, vasalni kell – sorolják a kellemetlenségeket, s közben nem tudják, hogy mit is veszítenek. Ezért örvendek minden egyes alkalommal annak, amikor Sipos Márta alkotásait látom, beszélhetek róluk. És az alkotóról is, aki egy hagyományőrző székely faluból elindulva férjével együtt román-szász vidéken, agrármérnökként kereste évekig a kenyerét. Ennyi idő elég lett volna a környezethez való igazodáshoz, a beolvadáshoz is. De Sipos Mártát és férjét nem ilyen fából faragták. Tartását, elkötelezettségét a szülőhely, gyermekkorának benyomásai alakították. 1951-ben született az Énlakához közeli Firtosmartonosban, s ötéves korában édesanyja példáját követve kezdett el kézimunkázni.
Bár tanítónőnek készült, énekhallásának hiányossága miatt a román tannyelvű marosvásárhelyi mezőgazdasági iskolába és onnan a kolozsvári Agrártudományi Egyetemre sodorta a sors. Ott ismerkedett meg agrármérnök-hallgató férjével, Sipos Dénessel, s együtt helyezték őket a szász- homoródi és kacai téeszhez, ahonnan 1990-ben költöztek Kőhalomra. Immár agrármérnökként, a gyermekkori tudásra építve varrt, horgolt, hímezett, kötött, bogozott – minden műfajban kipróbálva tagadhatatlan tehetségét, pontos varrástechnikáját. És minden, amihez nekifogott, kifogástalanul pontos, tetszetős lett.
A kézimunkázás, amely egész eddigi életén végigkísérte, bevallása szerint olyan volt számára, mint másoknak a cigaretta, ha lazítani akart, ha megnyugvásra vágyott, elővette és varrt.
Fejlődésében sokat jelentettek az unitárius nőszövetség tanfolyamai, amelyek célja a hagyományőrzés mellett a népi varrottasok, az eredeti motívumok népszerűsítése, a hagyományos módon történő mintanyomtatás, a különböző vidékek öltéstechnikájának megismertetése, a munkadarabok eredeti befejezési módjának a bemutatása volt.
A kézimunkázás hobbiból szenvedéllyé vált, s az elmúlt évtizedekben kivételes energiával, akaraterővel, csak tiszta forrrásból alkotta meg azt a varázslatos világot, ami ebben a teremben különleges energiákkal vesz körül. Kézimunkáin ott van legszebb ősi motívumunk, a boldog szerelmet jelképező rózsa, a női érzékiséget, teremtőerőt megtestesítő tulipán, a férfiszimbólumnak tekintett fordított szív, az életörömöt sugárzó szegfű, a sorsjelképként számon tartott margaréta, a termékenységet hirdető gránátalma, az ártatlanságot jelentő bazsarózsa, az életerő forrásaként ábrázolt korsó, a lelket szimbolizáló galamb, az egymással szembeforduló madarak, a boldog szerelmet jelképezve, és az egymásnak háttal állók, a szakítás, a szomorúság jeleként. Láthatjuk a kalandra kész férfierőt jelképező szarvasokat, s a kozmikus erőket, az életet adó Nap jelét, valamint az éjszaka lámpását, a nőiességet jelképező Holdat, az egészségvédő szereppel felruházott házőrző kígyót és a legfontosabbat, az életfát, amely kapcsolatot teremt az alvilág, az élet és az öröklét között, tetején a lélek égre nyíló virágával; és sorolhatnánk tovább a tűvel varrt jelképeket, amelyek a kézimunkákról leolvashatók. A jelbeszédet, az ősi tartalmat, amelyet idővel elfelejtettünk, néprajzosok próbálják megfejteni. Már a honfoglalás előtt leírták rólunk, magyarokról, hogy pompakedvelő nép vagyunk, környezetünk és ruházatunk gazdagon díszített. Erről a hagyományról a modern világ egyszerűsítő törekvései ellenére sem kellene lemondanunk.
A kézimunkázás fáradságos gyönyörűségét megérezve Sipos Márta missziót vállalt. Három jellegzetes tájegység legeredetibb, legszebb, még élő és már elfelejtett, múzeumokból kikeresett mintáit varrta meg újra, s e kiállítás is azt bizonyítja, hogy mindhárom varrástechnikát, a kalotaszegit, a torockóit és az udvarhelyszékit is mesterfokon műveli. Végül székely asszonyként az utóbbi mellett kötelezte el magát, annak finoman stilizált, arányosan szerkesztett szabadrajzú mintáit varázsolja gondos, pontos öltésekkel háziszőttes anyagra, kézi csipkével szegélyezve. Gondja van arra is, hogy drapériái unokaöccse, a firtosmartonosi Szász Attila Ferenc által készített, tulipánokban végződő faragott rudakra kerüljenek.
A szépséget, szerelmet jelképező virágos, növényes, életfás, madaras és a kőhalmi születésű László Gyula történész által gyűjtött szarvasos falvédők kivarrásához óriási türelem, alázat, hűség, kitartás kellett. Ahogy Szász Márta legújabb alkotásához, az udvarhelyszéki vetett ágy elkészítéséhez is. Aki valaha befejezett egy darabot, csak az tudja felbecsülni azt az időigényes munkát, ami a kézi csipkével szegélyezett ágyterítő és az udvarhelyszéki falvak legszebb mintáit megörökítő kilenc párnavég, párnacsúp kivarrásához szükséges volt.
Mondják, hogy a kézimunkák, a hímzésminták lelki egészségünket védik, mert sugárzik belőlük az alkotó energiája, szeretete, amellyel varrta őket. S aki mesterfokon műveli a népművészetet, képes bevonzani, varázserővel ellátni a keze alól kikerülő tárgyakat.
Szász Márta nem eladásra varr. Udvarhelyszéki munkáival emléket állít édesanyjának, a székely asszonyoknak, akik ezt a boszorkányos öltést kitalálták, amely olyan takarékos, hogy a kézimunka hátulja szinte üresnek látszik. Munkáitól nem tud megválni, mert bevallása szerint a lelkét varrja mindenikbe, népi örökségünk szeretetét, s az értékmentő reményét, hogy van és kell legyen folytatás.
Bár a magyar népművészet mestere címet számunkra bonyolult, nehezen bejárható úton osztogatják, munkásságának s e területnek az ismerőjeként kijelenthetem, hogy az erdélyi kézimunkázás nagymestere ő hivatalos címek nélkül is, hisz az otthonában tokokba felcsavarva gondosan őrzött anyag egy néprajzi múzeumot megtöltene már.
Értékmentésnek tekinthetjük, ahogy ragaszkodik az eredetiséghez, hogy teljes szépségében varrja újra, amit hajdanán "az idő köntösét szövő asszonyok" megalkottak, s amit ma jobbára értelmiségiek mentenek és adnak tovább. Művészet ez a javából ez is, tűvel varrott, a kéz mozdulatai nyomán öröklődő anyanyelvünk mondatai a mágikus, mitologikus gondolkodásról, az életről, a halálról és az örökéletről, a szerelemről, a házasságról, a természetről, a bánatról és a boldogságról, amely virágaival, leveleivel, indiával ölel körül, ha hagyjuk, hogy a lélek és a kéz nyelvének mondatai díszítsék otthonunkat.
(Az Énlakán, Sipos Márta kézimunka- kiállításának megnyitóján elhangzott szöveg szerkesztett változata.)
Felhasznált irodalom:
Csörgő Zoltán: A népművészet szakrális jelentésrétegei
(www.inco.hu/inco0401/hagyo/ovocikk2.htm)
Kiszely István: Ősi magyar népművészeti stíluselemek (istvandr.kiszely.hu/ostortenet/029.html)
Asztalos Enikő: Az erdélyi magyar kézimunkák (e-nepujsag.ro, 2009)
Bodolai Göngyi
Népújság (Marosvásárhely)

2015. augusztus 19.

Őseink példája ad erőt
Székelyföldi helytörténeti körúton a Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület
Székelyföldre indult kétnapos helytörténeti körútra a hét végén a marosvásárhelyi Lorántffy Zsuzsanna KulturálisEgyesület. Az idegenvezető szerepét Balás Árpád tanár vállalta el, aki egész úton fáradhatatlanul, színesen, érdekesen magyarázta azoknak a településeknek a történetét, érdekességeit, történelmi jelentőségét, amelyeken áthaladtunk.
Szombaton reggel Marosszentgyörgy irányába indultunk. Az első megálló a marosvécsi várkastélynál volt, ahol a várkertben Kemény János sírjánál helyezték el az egyesület koszorúját. A helyszínt, Kemény Jánost vagy az Erdélyi Helikon íróközösséget nem kell külön bemutatni a Népújság olvasóinak. Elég annyi, hogy ez volt a két világháború közötti időszak legsikeresebb és legrangosabb írói szerveződése.
Innen indultunk tovább a Gyergyói-medence felé.
A ditróiak büszkesége
Az 56 méter hosszú, 23 méter széles, 1000 ülő- és 2000 állóhellyel rendelkező kéttornyú templom Székelyföld messze híres temploma, a ditróiak büszkesége neogótikus stílusban épült, toronymagassága 75 méter. Mindkét tornyán található toronyóra, ami még ma is működőképes. Az ablakkeretek csúcsívesek, ami ugyancsak a neogótikára utal. A templom főoltárát carrarai márványból készült szobrok díszítik: Jézus Szent Szíve, Szent István és Szent László királyok szobrai, a falu szülöttjének, Siklódi Lőrincnek a művei. A szentély és a hajó ablakait, amelyeken a tizenkét apostol látható, Róth Miska, a szentélyt díszítő szekkókat Pauli Erik olasz festő készítette.
A Tatárdomb és a Lázár-kastély
Gyergyószárhegy felé haladva látható a Tatárdomb. A legenda szerint háromezer tatárral vette fel a harcot háromszáz székely 1658-ban Szárhegy határában. Az otthonukat védők legyőzték, megfutamították a tízszeres túlerőben lévő ellenséget. Őseink hősiessége ma is példaként áll előttünk, erőt kell adjon arra, hogy felül tudjunk kerekedni a nehézségeken – áll a felirat.
Gyergyószárhegy élete összefonódott a Lázár család történetével. A Lázár-kastély 1532-ben épült, 1632-ben bővítették. Itt töltötte gyermekkora egy részét Bethlen Gábor. 1499-ben Lázár András pápai bullát kér a helybeli kolostor alapításához. 1665-ben Lázár István egy darab területet a ferences szerzetesek számára bocsátott, ahol kápolnát is építtetett nekik. 1669-ben Kájoni János új épületet emeltetett. 1670-ben egy aranyozott, ezüstözött, festett cifra oltárt is rendeltek a zárda templomába.
Sajnos, a folyamatban levő perek miatt a kastélyba nem tudtunk bemenni.
Örmény templom – Gyergyószentmiklós
A következő megálló a gyergyószentmiklósi örmény templom volt, amelyet lőrésekkel ellátott, szabálytalan vonalú fal övez, keleti és nyugati oldalán két kisebbfajta bástyához hasonló, kívül félkörű, belül szögletes alaprajzú építmény található. A kőfal ablakszerű mélyedéseiben elhelyezett, Krisztus kínszenvedésének jeleneteit ábrázoló értékes fametszetek 1750 körül készülhettek, ezek jelenleg az örmény plébánia épületében találhatók.
Az északi mellékoltárhoz tartozik a templom legértékesebb festménye, amely 1752-ben készült a velencei mechitarista kolostorban. A képen Világosító Szent Gergely, az örmények első katholikosza jelenik meg. Világosító Szent Gergely élete legfontosabb cselekedeteként az addig keresztényüldöző III. Tiridat király megtérítését tartják számon, mely maga után vonta az egész örmény nép kereszténnyé válását.
Ember, vésd szívedbe, hogy ez a föld mindig székely volt és az is marad!
Gyergyóalfalu templomának felirata szerint a templom 1213-ban épült, a 15. században gótikus stílusban átépítették, majd 1766-ban barokkizálták. Egykori védőfalának csak töredéke maradt az 1930. évi restaurálás után. A templomkertben áll az I. és II. világháború áldozatainak emlékműve, a bejárattól jobbra pedig egy zászlótalapzat, amelyet 1942-ben Budapesten élt alfalviak állítottak. Ennek felirata: Ember, vésd szívedbe, hogy ez a föld mindig székely volt és az is marad!
A templomtól jobbra és balra park van, ahol István hitvédő pap, a csíksomlyói pünkösdi búcsú elindítójának szobra látható.
Kossuth-szobor – Gyergyócsomafalva
1894-ben László Gyula indítványozta, hogy Marosvásárhelyen állítsanak szobrot Kossuth Lajosnak. A Bernády György vezette 380 tagú szoborbizottság 1897-ben Köllő Miklós gyergyócsomafalvi szobrászt bízta meg a mű elkészítésével: "Faragja székely kéz az emléket, vezesse vésőjét székely szív, mint ahogy a szobor székely földben álljon". 1899. június 11-én Marosvásárhelyen leplezték le Kossuth Lajos ércszobrát. 1921-ben a román hatalom ledöntötte, 1995-ben a Borsos Miklós Művészetéért Alapítvány közgyűlése kezdeményezte a Kossuth-szobor újbóli felállítását az alkotóművész szülőfalujában. Így 2001-ben került felavatásra Gyergyócsomafalva központjában a Köllő Miklós által alkotott Kossuth-szobor Sántha Csaba által újraalkotott pontos mása. A szobrot is magába foglaló teret ifj. Köllő Miklós műépítész, a szobor alkotójának kései rokona tervezte.
Madéfalván
a madéfalvi veszedelem, azaz a székelyek legyilkolásának emlékét őrző emlékmű megkoszorúzására került sor. A székelyek legyilkolásának emlékét őrző kőoszlopot, Köllő Miklós alkotását, amelynek tetején kitárt szárnyú turulmadár látható, 1905. október 8-án avatták fel.
A szombat esti Csaba királyfi rockopera volt az egyik fontos része a programnak. Délután azonban hatalmas eső kerekedett, órákig zuhogott, már azt hittük, lehetetlen lesz felmenni a csíksomlyói nyeregbe, a pünkösdi búcsúk helyszínére. Végül mégis elállt az eső, és megtartották az előadást. A szállásra való visszatérés csoportunk számára kisebbfajta kalanddal ért fel, de végül mindenki hazaért és elégedetten fogyasztotta a finom vacsorát: zsíros kenyeret vörös hagymával.
A csíksomlyói Mária-szobor 500 éve
Vasárnap délelőtt a Csíki Székely Múzeumba látogattunk, ahol a csíksomlyói kegyszobor 500. évfordulója alkalmából A csíksomlyói Mária-szobor 500 éve – Mária-tisztelet Erdélyben címmel nyílt emlékkiállítás. A kiállítás a Mária-szobor olyan tárgyi emlékeit – a Batthyány Ignác püspök által adományozott fémkoronák és jogar, a Kisjézus ruhácskái, amelyekbe még a 20. század közepéig öltöztették – mutatja be, amelyeket első alkalommal láthat a nagyközönség.
Az emlékezés parkja
Székelyudvarhelyen a szoborpark "lakóit" ismertette Balás Árpád tanár úr. A szobrok 12 ismert történelmi személyiséget – Kós Károly, Bethlen István, Wesselényi Miklós, Bethlen Gábor, Fráter György, Szent László király, Csaba királyfi, Hunyadi János, Báthori István, II. Rákóczi Ferenc, Bem apó, Nyirő József –, valamint tizenharmadikként a névtelen Vándor Székelyt ábrázolják.
Az emlékezés parkjának létrehozója a Székelyudvarhelyért Alapítvány, a szoborparkot 2004- ben avatták fel. Innen mentünk tovább Keresztúrra.
Koszorúzás Petőfi vén körtefájánál
A Gyárfás-kúriában tartózkodott élete utolsó éjszakáján Petőfi Sándor. Sokáig volt Petőfi ittlétének "élő" tanúja az öreg körtefa, amelyet utóbb már csak vaspántok tartottak össze. Helyére a kegyelet új csemetét ültetett, mely előtt emléktáblát helyeztek el Kányádi Sándor négy sorával: "Haldoklik az öreg tanú,/Petőfi vén körtefája./Azt beszélik ő látta volt/ verset írni utoljára."
Késő délután már csak lassítottunk Héjjasfalván Zeyk Domokos szobra előtt, Fehéregyházán az Ispánkútnál, majd Segesvár érintésével, fáradtan, de élményekkel gazdagon érkeztünk haza Marosvásárhelyre.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

2016. január 22.

„Mindig nagy izgalommal vártam a kurucok győzelmét” Beszélgetés az életműdíjjal kitüntetett Egyed Ákos történésszel, akadémikussal
Életműdíjjal tünteti ki Egyed Ákos történészt, akadémikust a Magyar Kultúra Napja alkalmával az RMDSZ. Az 1929. november 25-én Erdővidéken, Bodosban született Egyed Ákos – vagy egyszerűen Ákos bácsi, ahogyan a legnagyobb tisztelet mellett mindannyian szólítjuk – több évtizedes történészi pályája során hiánypótló forrásmunkákkal gyarapította az erdélyi tudományos életet, és hozzájárult történelmünk számos homályos foltjának a tisztázásához, avagy tisztábban láttatásához. A kolozsvári Történeti Intézet kutatója, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, hosszú ideig az újraalakult Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöke, munkásságát számos elismeréssel, díjjal jutalmazták az évek során. Beszélgetésünk a ma este, ünnepélyes keretek között Kolozsváron átadandó legfrissebb elismerés kapcsán készült, amelyben Egyed Ákos életpályájáról mesél, illetve az ezt meghatározó legfontosabb mozzanatokat eleveníti fel.
- Rendkívül értékes forrásmunkák egésze sora fűződik Ákos bácsi nevéhez. Ha szabad így fogalmaznom, igazi vérbeli történésszel állunk szemben. Valójában honnan ered a történelem iránti érdeklődése?
– A történelem iránti vonzódásom fokozatosan alakult ki, és több forrásból eredt. Egyike volt a mese. Mint a legtöbb gyermek, én is nagyon szerettem mesét hallgatni, amire volt is lehetőségem a családban és az óvodában. Bodosban, Erdővidéken, ahol születtem, nagy mesélőkben nem volt hiány. Benedek Elek meséskönyvei akkor közkézen forogtak, és nem volt nehéz a polcról levenni s belőle néhányat felolvasni, amikor kértem. Édesapám tanító volt a szülőfalumban, aki nemcsak szívesen olvasott mesét, de maga is mondott, főként történeteket – meseszerűen. Jól emlékszem, hogy gyermekkoromban, főleg télen többször feküdnöm kellett, mert tüdőgyulladásban voltam. Persze unalmas volt az ágy, és ennek ellensúlyozására valósággal követeltem a mesemondást. Édesapám sok kis történetet rögtönzött nekem II. Rákóczi Ferencről, a kurucok és labancok csatáiról, s mindig nagy izgalommal vártam a kurucok győzelmét. Talán innen ered az a későbbi tervem, hogy foglalkozzam a Rákóczi-korral, ami azonban mégis elmaradt, mert erősebb hatás ért az 1848-49-es évi forradalom és szabadságharc felől. De ez már a sepsiszentgyörgyi élmény a diákkoromból. Ugyanis 1940-ben beírattak a Székely Mikó Kollégiumba, ahol tanáraink sokszor beszéltek a háromszékiek szabadságharcáról, különösen Gábor Áronról. De ami élesen megmaradt tudatomban az egy március 15-i ünnepség képe a város főterén. Valószínű, azért vésődött annyira az emlékezetembe ez az 1941-es évi esemény, mert az ünnepségen a szülőfalumból is többen voltak, köztük Édesapám is, aki egyúttal természetesen csomagot, „pakkot” is hozott nekem. A szülőfaluból hoztam egy másik maradandó emléket is, nevezetesen a székely falu mindennapi és ünnepnapi életéről, amelyben a gyermeksereg is olyan jól megtalálta a maga helyét. Teljes szabadságot élveztünk, úgy jártunk-keltünk egymáshoz játszani, mintha mindig haza mentünk volna. És ösztönösen benne éltünk a földművelő-állattenyésztő közösség ritmikus szabályos gazdálkodási életében. Élményként maradt meg bennem a falu népének tavaszi kirajzása a mezei munkára, az állatok első kihajtása a legelőre tavasszal, s hazatérése este a faluba, amikor a fürgébb állatok nyakán már a pásztor harangja csilingelt. Amikor már kutatóként kezdtem foglalkozni az öneltartó családi gazdasági rendszer történetével, sokszor gondoltam a gyermek és ifjúkorom idején ezekre a tudatomban elraktározódott emlékeimre. Többször említettem interjúk során, hogy számomra a szülőfalum valósággal „laboratórium” szerepét tölti be. Jó volt a vidék, nevezetesen Erdővidék életébe is betekinteni, például a vidék központjában, Baróton tartott vásárok alkalmával, ahova rendszeresen elvittek szüleim. Évszázadok folyamán az egyes falvak megtalálták a sajátos szerepüket, Magyarhermány a „kádározó”, Kisbacon a „kenyérsütő”, Nagybacon a „cserépvető” jelzőt ki- érdemelte, Bodosban olyan szekereket készítettek, amelyekben egyetlen vasszeg sem volt, majd kőművességről volt nevezetes a szülőfalum. Mindez most mind többször jut eszembe, mert némi nosztalgiával figyelem a régi életmódok teljes felbomlását, amire felhívja a figyelmet a bevetetlen szántóföldek, felhagyott legelők látványa, elfelejtett foglalkozások, mesterségek megtapasztalása, holott ezek helyett nem alakult ki tömegeket foglalkoztató ipar, sőt a bányászat is megszűnt, de megnőtt a munkanélküliség, ami pusztítja a közösségeket. – Ezek szerint Bodosnak, tágabb értelemben pedig Erdővidéknek döntő szerepe volt a pályaválasztásban. Nem beszélve a családi háttérről, a szülői házról, ahol mondhatni, alaposan feltarisznyálták, és nem mindennapi útravalóval látták el már kisgyermekként.
- A távolság ellenére igazából soha nem szakadt el a gyökerektől, és Erdővidékhez való ragaszkodása folyamatosan visszaköszönt történészi munkásságában. Vajon jó érzékelem ezt?
– Ez így van. Nemrég monográfiát közöltem szülőfalum történetéről, amelyet kedvezően fogadott a falu lakossága. Ebben visszatekintettem a falu társadalmának, intézményeinek a történetére, különös tekintettel arra, hogy Bodos szabad falu volt, ahol a jobbágyrendszer sohasem verhetett tartósan gyökeret. Viszont a kezdetektől az 1848-as forradalomig a férfi lakosság a székely hadrendszer keretében katonai szolgálatot teljesített és részt vett azokban a hatalmas harcokban, amelyeket a magyar királyság, illetve az erdélyi fejedelemség, majd a Habsburghatalom idején vívott az erdélyi haderő. A falu alapfoglalkozása a földművelés volt, de a lakosság megszaporodása után szükség volt mellékfoglalkozások vállalására is, amint már említettük, szekérgyártással, vándorkőművességgel keresték kenyerüket a szegényebb rendűek. Ne maradjon említés nélkül az se, hogy néhány napja jelent meg falunk egyik papjának, Lukács Istvánnak a verskötete Egyed Emese gondozásában, amely eszünkbe juttatja, hogy falunk szülöttje volt a messze földön ismert Budai József pomológus, aki a Budai Domokos almát nemesítette. Ennek az ősfáját ma is megnézhetik a Bodosba látogatók.
– Bodos és Sepsiszentgyörgy után következett életének másik fő állomása, Kolozsvár, ahol gyakorlatilag Ákos bácsi élt és alkotott…
– 1948-ban érettségiztem Sepsiszentgyörgyön a Székely Mikó Kollégiumban, és számomra nem okozott nagy fejtörést, hogy milyen szakra iratkozzam be a Bolyai Tudományegyetemen Kolozsvárt. Ez meg is történt még abban az évben, felvételemet kértem a történelem–földrajz karra (egy év múltán szétvált a két szak). Nem mondom: egy székely kisvárosból Erdély fővárosába érkezve, kezdtem büszke egyetemi polgárnak érezni magamat. De az egyetem megnyitása késett, mert készült a tanügyi reform az akkor zajló szocialista rendszerváltás keretében. Késő ősszel végre megkezdődött az egyetemi év, de a változásokat nem fogadtuk kedvezően. Sok óránk volt, amelyeken marxizmus-leninizmust kellett hallgatnunk, miközben nem tanítottak magyar történelmet. De azért az egyetem magyar volt. Örvendtünk annak, hogy László Gyula régészprofesszor és Entz Géza művészettörténész előadásait hallgathattuk. Igaz, örömünk rövid életű volt, mert a román kormány az ország elhagyására kényszerítette mindkettőt, mint magyar állampolgárokat. Szerencsénkre olyan professzorokat, tanárokat hallgathattunk, mint Jakó Zsigmond, Bodor András, aztán Pataki József és Imreh István. Rám Imreh István volt nagyobb hatással, mert falutörténeti szemináriumot hirdetett meg, s igen színesen adott elő, amelyhez a székely falvakból merítette példáit. Valószínű ez is hozzájárult később ahhoz, hogy az agrártörténet területén is szívesen keressek kutatási témákat. Azonban negyedéves egyetemi hallgatóként mégis az egyetemes történeti tanszékre neveztek ki gyakornoknak, mert ott volt üres hely. Úgy nézett ki, hogy esetleg egyetemi karrier előtt állok, csakhogy 1952- ben a kommunista párt az osztályharc erősítésére foganatosított drasztikus intézkedéseket, ami lesodort engemet is erről a pályáról: kitettek az egyetemről, mert Édesapám kuláklistára került, amelyről ugyan a faluközösség fellépésére hamarosan levették, de ez már nem segített az én helyzetemen. Az egyetemre nem kerültem viszsza, de Kolozsvárt maradhattam, mert kinevezést kaptam a kolozsvári Történeti Intézetbe, ahol 1953-tól nyugdíjazásomig (1997) mint tudományos kutató dolgoztam. Itt, néhány átmeneti év után abba a munkaközösségbe osztottak be, amelynek a feladata az 1848-as erdélyi forradalom levéltári forrásainak feltárása és kiadása volt. Nos, ez nekem való munka volt, mert hatalmas forrásanyagot sikerült átnéznem és gyűjtenem nemcsak az intézetnek, de magamnak is. Így hozzáfoghattam Erdély 1848–1849-i történetének feldolgozásához. – Valójában tehát három nagy téma köré csoportosítható történészi munkássága: mindenekelőtt az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc, valamint a dualizmuskori Erdély, 1867–1914 közötti történelmének feltárása, ezen belül gazdasági és ipartörténete, nem utolsósorban pedig a székelység történetének kutatása.
- Az adott témákban íródott, korábban megjelent tudományos munkákhoz képest milyen újdonságokat sikerült feltárni kutatásai során?
– A témaválasztás eléggé bonyolult kérdés. Befolyásolja a kor, amelyben a történész dolgozik, a szakmai közösség, a társadalmi megrendelés, nem egyszer pedig a létfenntartás kényszere, a világesemények és még sok minden. Ezért egyet kell értenünk Georges Duby neves francia történész megállapításával, hogy a kutató a téma kiválasztásában sohasem teljesen szabad, mert az említett korlátok behatárolják a tevékenységét. Az a kutató tudhatja magát szerencsésnek, aki minél nagyobb mértékben képes leküzdeni a korlátokat, ami tudatos cselekvést tételez fel. Saját tapasztalatom a tanú rá: a diktatúra évtizedeiben csakis a folyamatos és körültekintő kutatómunka tette lehetővé, hogy olyan forrásokat tárjunk fel, adatokat gyűjtsünk olyan „kényes” kérdésekhez, amelyeket a hatalom akkor voltaképpen ellenzett. Így fogtam én is hozzá az 1848-as események kutatásához és sikerült megírnom 1978-ban Háromszék önvédelmi harcának a történetét. Azért említem éppen Háromszék önvédelmi harcát, mert már az 1950-es években is, amikor a kutatópályám elkezdtem, ez a téma érdekelt a legjobban. Ez a kötet, amelyet Domokos Géza segítségével sikerült a cenzúrán átvinni, nagy sikert aratott, ami természetesen hozzájárult ahhoz, hogy folytassam a témát, és már a harmadik kiadása is napvilágot látott. A siker egyik meghatározója volt, hogy a korábbi szakirodalomhoz képest, amelyet természetesen felhasználtam, sikerült új szempontok szerint bemutatnom Háromszék bátor küzdelmét, amikor már – tudniillik 1848 őszén – Erdélyt a Habsburg hatalmi erők és a hozzájuk csatlakozott román és szász népfelkelés kerítette hatalmába. Hogy mivel sikerült továbblépnem? Az egyik forrásban többször előfordul az a kifejezés, hogy „Kiskomité”. Sokáig törtem a fejemet, mit is jelenthet ez, míg újabb adatok feltárása által rájöttem, hogy a legbátrabb háromszéki vezetők összefogásáról van szó, amelyben többek között benne volt Gábor Áron is. A „Kiskomité” reménytelen helyzetekben is képes volt mozgósítani a népet, amikor a 120 tagú „Nagykomité” hajlamosabb lett volna kompromisszumot kötni az ellenséggel. Örvendek, hogy ezt a meglátásomat azóta a Háromszékkel foglalkozó kutatók szívesen veszik át. Természetesen nem maradtam Háromszéknél 1848-49 kapcsán, hanem kiterjesztettem kutatásaimat egész Erdélyre. Ennek során született meg Erdély 1848–1849 c. kötetem, amelyet 1998-ban adott ki a Pallas Akadémia Könyvkiadó. Mivel a könyvpiacról ez a kétkötetes munkám is hamar elfogyott, 2010-ben kiadásra került, most már egy kötetben, a második bővített kiadás. Mindkettőben Erdély helyzetéből indultam ki, és külön hangsúlyt próbáltam fektetni a március 15. események leírására. Arra a megállapításra jutottam – amire azért már egy-két korábbi kutató is felhívta a figyelmet –, hogy március 15. programja meghirdette a magyar polgári nemzet megszületésének jogi kereteit és maga az 1848-as törvényhozás rendszerváltást idézett elő: felszámolta a feudalizmust és eltörölte a rendi törvényeket, illetve lefektette a polgári rendszer alapjait. Tehát nemcsak azért ünnepelünk március 15-én, mert igen szép össznemzeti ünnepről van szó, hanem azért is, mivel ez az esemény alapvető társadalmi változásokat idézett elő. Ide kívánkozik az a megjegyzésem is, hogy milyen nehéz az új meglátásokat bevinni a történetírásba, ugyanis 1848– 49 hatalmas irodalmában ez a rendszerváltó motívum egyáltalán nem, vagy csak áttételesen jelenik meg. Közismert, hogy a magyar, békés forradalom 1848 őszén szabadságharccá alakult át, amennyiben meg kellett védeni a forradalom vívmányait a Habsburg hatalom által szervezett fegyveres támadással szemben. Ez a változás Erdélyben is hasonló jelenséget idézett elő, következésképpen 1848 őszén a békésen kezdődött átalakulás helyét erős román–magyar, magyar–román fegyveres konfliktus foglalta el. Mivel ebben a kérdésben a román, illetve a magyar történetírás ellentétes álláspontot fejez ki, megpróbáltam a rendelkezésre álló adatok alapján lehetőleg objektív képet rajzolni ezekről a szomorú eseményekről, amelyek egész vidékek magyarságának pusztulását idézték elő. De a románságot is nem kis veszteség érte. Mivel 1848–49 története nagy hatással van mind a magyar, mind a román történelmi tudat alakulására és szélesebb körben a nemzeti tudat megnyilvánulásaira, szükséges volna a két történetírás képviselőinek folyamatos tanácskozására, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz az ellentétes nézetek. Ebben a vonatkozásban a francia és német történetkutatás jó példát szolgáltat. És itt legyen szabad egy kis kitérőt tennem. Amint már említettem, a kolozsvári Történeti Intézetben abban a munkaközösségben dolgoztam, amelynek feladata volt az 1848–49-es levéltári forrásanyag feltárása, publikálásra való előkészítése. A munkaközösségben többen vettünk részt és valóban hatalmas forrásanyagot sikerült előkeríteni, azonban az akkori cenzúra szigora sokáig késleltette a kötetek publikálását. Így az első kötet csak 1977-ben jelent meg, amikor a főszerkesztést Ştefan Pascu vette át Victor Cheresteşiu professzortól, aki valójában éveken keresztül vezette a kutatásokat. A forráskötetek közzététele lelassult, de így is immár hét kötet jelent meg, amelyek nagy segítségére vannak az 1848–49-es erdélyi események kutatóinak. Kutatásaim nem rekedtek meg 1848–49-nél, hanem kiterjedtek a dualizmus korára is, különösen az agrártörténet és az ipartörténet területén végeztem feltárásokat, publikáltam tanulmányokat, A falu, város, civilizáció című kötetben (1987), majd A korszerűsödő és hagyományőrző Erdély c. tanulmánykötetemben ( 1997). A székelység története mindig is foglalkoztatott, de tanulmányok és könyvek írására a diktatúra idején nem kerülhetett sor. Viszont az 1989-es fordulat után, amikor a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen meghívott előadóként A székelység története című kurzust meghirdettem, megszületett az elhatározásom is, hogy ebből könyvet fogok írni. Ez később megvalósult, amennyiben két kötetem jelent meg, nevezetesen A székelyek rövid története a megtelepedéstől 1918-ig (2009), illetve ennek a második, bővített kiadása A székelyek rövid története a megtelepedéstől 1989-ig (2013). Célul tűztem ki, hogy megpró- bálom nyomon követni a forrásokban azt a kérdést: milyen tényezőknek volt nagy szerepe abban, hogy a székelység meg tudta őrizni az ősi szállásterületét az egész történelem folyamán. Meggyőződtem a korábbi kiváló történészek munkái s az általam feltárt adatok alapján arról, hogy a székely történelem értelmező kulcsa a katonai funkció, mert ezáltal őrizhette meg hosszú időn át archaikus nemzetségi társadalmát, juthatott belső autonómiához és szabadságjogokhoz. Ennek során figyeltem fel arra, hogy a sajátos székely történelemben milyen fontos, majdnem meghatározó jelentősége volt a különálló székely jognak és annak a sajátos földtulajdonnak, amelyet „székely örökség” néven tart számon a történelem. Ugyanis ez a tulajdonforma nem állt függésben a királyi joggal, tehát nem volt adományozható és elkobozható sem. Ezért a feudalizmus csak későn, 1562 után terjedt el, s a székelység többsége megőrizhette személyi szabadságát.
– Több évtizedes történészi pályafutása alatt voltak-e nehéz pillanatok, szembesült-e kilátástalan helyzetekkel? Emlékszik-e valamilyen különösebb, maradandóbb szakmai elégtételre?
- Nehéz éveket éltünk át, különösen a diktatúra idején. Eszembe jut az egyik különösen kínos és nehéz eset, amikor az intézet igazgatója magához kéretett és bejelentette, hogy felsőbb pártutasításra írásban kell állást foglalnom az akkor Magyarországon megjelent három kötetes Erdély története ellen. Ezt már az első pillanatra elfogadhatatlannak tartottam, de nem volt könnyű visszautasítani a felszólítást, hiszen az esetleg az állásomba kerülhetett volna. Volt akkor egy orvos-pszichológus barátom, akitől tanácsot és segítséget kértem. Ő elkísért az egyetemi poliklinikára és elintézte azt, hogy egy időre beutaljanak ide. Ezzel tulajdonképpen megoldottam a kérdést. De ehhez még hozzátartozik – és érdekes is –, hogy amikor visszamentem az intézetbe, a folyosón találkoztam az igazgatóval, aki mintegy tudomásul véve a „megoldásomat”, azt mondta: „Ai rezolvat problema.” És nem lett következménye. Hogy nagy örömeim mikor voltak, erre több alkalom is akadt a családi örömökön túl. Talán az egyik legnagyobb elégtételt akkor éreztem, amikor 1978-ban megjelent a Háromszék önvédelmi harca c. kötetem, amelynek megjelenését nem is remélhettem volna. Mind szakmai, mind közönségsikere is volt több kötetemnek, így az 1848-ról írt munkáimnak, valamint a Falu, város, civilizáció c. kötetemnek. És igen jól fogadta a szélesebb olvasóközönség A székelység rövid története c. két kiadást megért munkámat is. Sokszor találkoztam olvasóimmal a kötetek bemutatása alkalmával, amelyek mindig nagy örömet szereztek. – Ha visszatekint eddigi életművére, a Rákóczi-korszak kutatásán kívül volt-e esetleg olyan téma, amivel nagyon szeretett volna foglalkozni, de az sehogy nem jött össze…?
– A székelység történetét kutatva rá kellett jönnöm, mint másoknak is, hogy számos alapkérdése a székely múltnak még feltáratlan, megoldatlan. Ilyen például az eredetkérdés mellett a letelepedés története. Utóbbi kérdéssel kapcsolatban, Erdővidék történetét kutatva hipotézisként felvetettem, hogy a Telegdi, illetve Sepsi székely nemzetség közt a megtelepedés idején a határt a Bacon–Barót patak folyása mentén jelölték ki. Ezzel tovább léptem elődeink azon nézeténél, hogy a két patak a Sepsi, illetve Udvarhelyszék határát képezte, azért keletkezett két kis szék az amúgy is kis medencében. Tehát nem a későbbi két szék közti határt képezte a két patak, hanem már korábban a két nemzetségi szervezet így telepedett le. Ez ugyan nem talált még általánosan elfogadásra, de valószínű, hogy további és elmélyültebb kutatással pontosítani lehetne-kellene ezt a kérdést, amely hozzájárulhatna az egész Székelyföld településtörténetének tisztázásához.
– Végezetül milyen tanácsokkal „tarisznyálná fel” a pályakezdő történészeket, a szakma fiatalabb képviselőit, az ifjú nemzedéket?
– Általában nem szokás konkrét tanácsokat adni az utánunk következő nemzedékeknek, de kérdésedre mégis azt tudnám ajánlani a fiataloknak, hogy vezessenek naplót, mert később nagy hasznára válhat mindenkinek, elsősorban magának a napló vezetőjének. Emellett szíves figyelmükbe ajánlanám azt is, hogy ne csak a szakmának írjanak, hanem gondoljanak a szélesebb olvasóközönségre is, és ne vessék meg a népszerűsítő műfajokat se.
PAPP ANNAMÁRIA. Szabadság (Kolozsvár)

2016. március 23.

Ünnep a szórványban
Kőhalom magyar felekezetei ebben az évben az unitárius templomban a hétfőtől szombatig tartó hiterősítő hét részeként emlékeztek a magyar forradalom és szabadságharc évfordulójára, amely egybeesett a város jeles szülötte, a régész-akadémikus és grafikus László Gyula professzor születésének 106. évfordulójával.
Zsúfolásig telt a 120 férőhelyes templom, ahol Nagy-Veress Hajnal, a brassói református egyházmegye szórványlelkésze Jeremiás próféta textusa (29:6) alapján boncolgatta azokat az általános érvényű, de a mai embernek is szóló parancsokat, amelyek március idusán, felajzó kisebbségi létünk forgatagában többszörös és különleges erővel munkálnak. „Házasodjatok meg és neveljetek gyermekeket! Házasítsátok meg fiaitokat, és adjátok feleségül leányaitokat, hogy gyermekeket szüljenek! Szaporodjatok a száműzetésben, meg ne fogyatkozzatok!” A Kőhalom széki magyar hívek tárt lélekkel fogadták a bibliai üzenetet.
Az ünnep történelmi mondanivalóját, a valódi emlékezést e sorok írója közvetítette Lányok és asszonyok az erdélyi és háromszéki szabadságharcban című előadásában, felidézve azoknak a hős asszonyoknak az emlékét (Szotyori Nagy Tamásné, Benkő Rafaelné, Antos Józsefné, Haller Ágnes stb.), akiket korukban zaklattak, börtönbüntetést is szenvedtek a forradalomban kifejtett tevékenységük miatt. A székelyzsombori fiatal lányok Petőfi Sándor Még kér a nép című költeményét adták elő, Toró Zoltán, a vendégfogadó egyházközség gondnoka a Nemzeti dalt. Az ünnepi istentisztelet felejthetetlen része a nagymohai református férfi dalcsoport fellépése: korabeli katonadalokat és Kossuth-nótákat mutattak be (vezette: Nagy-Veress Csaba mohai lelkész). Az ünnepi istentiszteleten híveik társaságában részt vettek a magyar felekezetek lelkészei is: Szegedi László esperes, Bedő Boróka református segédlelkész, Faragó István plébános, Kunos Lajos evangélikus lelkész és a házigazda Márkos Ervin. Elhangzott nemzeti imánk, amit állófogadás és ünnepi vacsora követett. Látogatásunkkor megtekintettük a Kőhalom szék nemzetiségeinek és szórványmagyarságának népi kultúráját bemutató gazdag állandó kiállítást a helybeli néprajzi múzeumban, amelyet Ligia Fulga néprajzkutató, a Cenk alatti város néprajzi múzeuma igazgatójának tervei alapján rendeztek be. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2016. április 4.

„Nemzetemet szolgáltam”
Kétrészes portréfilm László Gyula régész–történészről
A múlt hét közepén vetítették le Jelenczki István Áldom a Teremtőt című, kétrészes, költőien szép, mély érzelmi és gondolati töltetet hordozó filmjét a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban. A László Gyula régész, történész, egyetemi tanár életét és munkásságát bemutató alkotás tulajdonképpen lírai vallomás haza- és nemzetszeretetről, helytállásról és felelősségtudatról, művészetről és tudományról, valamint e két utóbbinak a tudós férfiúban létrejött nemes ötvözetéről.
„Aki a magyar őstörténettel és történelemmel foglalkozik, nem tudja megkerülni a 20. század egyik legkiválóbb géniuszát és polihisztorát, László Gyulát. Aki a magyar történelemmel foglalkozik, annak kötelessége László Gyula ismerete, annak kötelessége utánamenni az igaz, hiteles magyar őstörténetnek, hiszen ő jeles képviselője volt ennek a kutatásnak. Személyében ugyanakkor nemcsak egy kitűnő régészt, történészt és képzőművészt ismerhetünk meg, hanem egy kiváló előadó képességgel rendelkező tanítómestert is” – jegyezte meg vetítés előtt az eseményen részt vevő rendező, egyben a forgatás operatőre.
A filmről, melynek elhangzó szövegrészleteit a professzor 1910-ben születtem, Árpád népe, a Szent László-legenda középkori falképei, valamint a Nagyszentmiklósi kincs című könyveiből válogatta, így vallott: „László Gyula munkásságát a teljesség igényével is csak »hiányosan« lehet bemutatni, mert olyan sokrétű, színes és részletes, hogy szétfeszíti a kétrészes film adott időkeretét.”
Az alkotásban fokozatosan bontakozik ki a László család hányatott sorsa, illetve a vásznon való ábrázolás tehetségével és tudós elmével egyaránt megáldott második gyermek életútja. A kettős honfoglalás elméletének megalkotójaként tisztelt László Gyula 1910. március 14-én született a Brassó megyei Kőhalmon, ahol apja tanítóskodott. Első megpróbáltatásukat az 1916-os román betörés jelentette, majd Erdély Romániához történt csatolása következett. Magyarországra menekültek, ahol hónapokon át vagonban tengették az életüket, míg az apának sikerült álláshoz jutnia.
Felsőfokú tanulmányait a Képzőművészeti Egyetemen kezdte el, de miután egy külföldi tanulmányútja során eredetiben csodálhatta meg a legnagyobb mesterek alkotásait, úgy gondolta, neki nincs keresnivalója a művészetben, és a Pázmány Péter Tudományegyetem nekifogott régészetet, néprajzot és művészettörténetet tanulni. Régészeti munkásságát Fettich Nándor mellett kezdte meg, majd Észak-Erdély visszacsatolása után a Kolozsvári Ferenc József Egyetemen nyert katedrát. Itt főleg a népvándorlás és a honfoglalás korával foglalkozott, de néprajzi kutatásokat is végzett.
Szülőföldjén, ahol kulcsszerepet játszott a magyar nyelvű egyetemi oktatás megszervezésében,1949-ig maradt. Magyarországra való visszatérése után csak 1957-ben jutott állandó katedrához, azonban több mint két évtizeden át oktatta a régészhallgatókat, miközben tanárként és kutatóként a legnagyobbak közé emelkedett. „Tudva tudatlan édes nemzetemet szolgáltam” – hangzott el a filmben is idézett önvallomásában.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

2016. június 16.

Négyfalu negyedikje: Hosszúfalu
A ma Szecselére keresztelt város egy része. A történelmi településneveket itt mindenki tiszteletben tartja, s a figyelmes városnéző megtalálja azokat a kis, főút melletti eligazító táblákat is, melyek jelzik: hol a határ a teljesen egybeépült településrészek, illetve az egykori csángó-magyar falvak között.
Történelmi településrészen barangolunk, Hosszúfalu neve először Nagy Lajos magyar király 1366-ban kiadott adománylevelében szerepelt. Csángó tollforgató barátaink, történészek írják, hogy alapítói a magyar királyok által határőrzésre telepített székelyek és a későbbiekben a velük keveredett kun-besenyők voltak, akik az évszázadok során sokszor tapasztalhatták, hogy mit jelent a végeken magyarként megmaradni török, tatár és egyéb keleti betörések ellenére, akár a brassói szászság jobbágyaiként. Ulászló király Hosszúfalut elzálogosította Brassónak. Ezt megerősítette 1651-ben II. Rákóczi György fejedelem is. Az ezzel járó csapást csak súlyosbította az 1658. évi török–tatár dúlás. 1756–57-ben pestis szedte áldozatait, több mint ötszáz lelket oltott ki – írja egyházkrónikájában Daragus Endre Hosszúfalu-alszeg evangélikus lelkipásztora. Soraiból kiérezzük: szinte csoda, hogy él még ez a maroknyi csángóság. Írása hiteles, hiszen adatai egykori jeles pap-elődjétől származnak, attól a Szeli Józseftől (1710–1782), aki fényt derített a csángók múltjára, s akit forrásként a hibáira is rávilágító Orbán Balázs számtalanszor emlegetett nagy művében. Szeli a halmágyi pap fia volt. Udvarhelyen, Nagyszebenben, Győrben és Pozsonyban tanult. 1732-től lett evangélikus magyar tanító és lelkész Brassóban, 1757-ben Hosszúfaluban és Székelyzsomborban. Hosszúfaluban írta 1763 körül Krónikáját, amelyben sok becses adatot mentett meg.
Mindenkori hétfalusi idegenvezetőnk, a sepsimagyarósi gyökerekkel bíró nyugalmazott főgyógyszerész, Fodor Levente mutatott be Nagy János történelem szakos tanárnak-történésznek, írónak, aki a Brassói Füzetekben (1991/3) elsőnek közölte a hosszúfalusi temetőbe bementett csángó szobor igazi történetét. Jelenleg Hétfalu honlapján 217 történelmi, egyház- és helytörténeti jellegű tanulmánykötetet, tanulmányt és cikket találunk. Nagy János, a Zajzoni Rab István Líceum nyugalmazott pedagógusa látogatásunkkor három kötetével ajándékozott meg, ezek is mutatják munkásságának súlyát-értékét: Négyfalu története a X. és a XX. század között – román–magyar nyelvű kiadvány (2006), Lelkészek és néptanítók a sziguránca és a securitate játékában (2009), Románia hadba lépése 1916-ban – Trianon és a román történetírás (Brassó, 2014). Szükségesnek tartotta összefoglalni Hétfalu korai gazdasági életét, ipartörténetét is. Erről szóló kötete látogatásunkkor nyomdában volt.
Kötődések határok nélkül
Hétfaluhoz, különösképpen Négyfaluhoz, de Hosszúfaluhoz is kötődnek Nagy Jánoson kívül olyan jeles tollforgatók, mint Bencze Mihály matematikus, író-szerkesztő és tanár, Hochbauer Gyula tanár, író, helytörténész, Kovács István Lehel informatikus szerkesztő, helytörténész és az EKE országos elnöke, Barkó Etelka, a csángó írott tojások igazi mestere, népművészeti szakíró, Tomos Hajnal tanár, csángó költő és sokan mások.
Több háromszéki és erdővidéki helytörténész és néprajzkutató munkálkodott ott s közölt írást a települések életéről. Az olaszteleki temetőben nyugvó Bartha Károly (1831–1920) mint hétfalusi tanító a magyar csángók iskolájáért hadakozott, neki köszönhető a már az ő korában is sikeresen működő hosszúfalusi polgári iskola. Az ugyancsak olaszteleki származású Kolumbán Lajos (1875–1958) etnográfus volt a szerzője az 1903-ban, majd pedig a 1906-ban Brassóban megjelent A hétfalusi csángók a múltban és jelenben, valamint a Barcaság és népe című köteteknek. Kilyéni Kilyéni Endre tanítóegyleti elnök 1920 után Mikó-kollégiumi tanárként dolgozott. E sorok írója több gimnáziumi és egyetemi tanárának Hosszúfaluban ringatták bölcsőjét. Itt született Molnár Károly (1901–1989) zenepedagógus, zeneszerző és kórusvezető, Székely Mikó-kollégiumi zenetanár, a korabeli színházi zenekar karmestere, Götz Endre (sz. 1924) geológus-mineralógus, az egykori Bolyai Tudományegyetem geológia karának munkatársa. Adózunk egyben azoknak a hosszúfalusi evangélikus lelkészeknek is, akik elszenvedői-áldozatai voltak a diktatúra időszakának: Sipos András lelkész-főesperesnek és Kerekes János lelkipásztornak.
Meglátogattuk Hosszúfalu két evangélikus egyházközségét, templomait. Daragus Endre hosszúfalu-alszegi lelkész bemutatta a temetőben álló és felújított Csángó szobrot, a lelkészi lak előtt álló Petőfi-mellszobrot, Kajcsa László Hosszúfalu-felszegi lelkipásztor pedig a nem kis kitartással visszaszerzett és anyagiakkal bővített egykori magyar iskola épületét, amely jelenleg a fűrészmezei Evangélikus Csángó Ház, az evangélikus közösség vallásos-kulturális tevékenységének egyik hajléka. Június 30. és július 2. között zajlik Brassóban és Hétfaluban a Csángó-magyarok Világtalálkozója, a Királyföld és a Barcaság reformációi zarándoklata. Egyik rendezvényének is ez ad helyet. Lépten-nyomon kötődéseinkre bukkanunk. Az 1895-re felépült mutatós református templomot Szemerjai Szász Domokos püspök szentelte fel. Lelkészei között találjuk Andrási Tivadar egykori sepsiszentgyörgyi mikós tanárt, árkosi lelkészt. A néhai fűrészmezei evangélikus tiszteletes, Kovács László, aki négy évtizedig szolgálta az egyházközséget, a hazai tanügyi reform előtt a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium tanára volt. Hosszúfalu népes református gyülekezetének jelenlegi lelkésze az egykori málnási lelkipásztor, a háromszéki kötődésű Márk László Gyula. E sorok írója a Zajzon–tatrangi térség sós-lúgos ásványvizeiről tartott előadást a gyülekezetben. Nemrég volt vendégük Berecz András neves budapesti népi humorista, a gyülekezet gyerekei pedig készülnek a hagyományos uzonkafürdői nyaralásra – tájékoztatott Fodor Levente presbiter.
A négyfalusi római katolikus anyaegyház templomát türkösi riportunkban bemutattuk. A hívek számának növekedésével új katolikus templom épült Hosszúfalu-Alszegben (2004), amelynek megálmodója, kivitelezésének vigyázója a kézdiszászfalusi születésű, korán elhalt Gajdó Zoltán négyfalusi-türkösi plébános, pápai káplán, mikós kollégánk volt. Nem véletlen tehát, hogy az impozáns templom védőszentjéül Boldog Apor Vilmost választotta. András József jelenlegi plébánostól megtudtuk, hogy a hétfalusi katolikus hívek száma nyolcszáz körüli.
Volt egyszer egy iskola
A református templommal átellenben áll az a felújított régi iskola, amelynek homlokfalán emléktábla adta tudtára a Hosszúfaluval ismerkedőnek, hogy ez volt Négyfalu egykori híres magyar királyi fafaragászati, később építészeti iskolája. Homlokfalán egy 2003-ban leleplezett emléktábla Istók János csángó szobrászművésznek állított emléket, aki ebben az iskolában kezdte életpályáját. A főjavításkor az emléktáblát levették. A város alpolgármestere, Géczi Gellért kérdésünkre azt nyilatkozta, hogy hamarosan visszahelyezik. A márványtáblát Köpe Csiri János faragta, a bronz emlékplakett pedig Gergely Zoltán kolozsvári szobrászművész alkotása.
Az iskola történetét Kovács Lehel István és Sipos Gaudi Enikő írta meg Volt egyszer egy iskola.... címmel. 2005-ben jelent meg a Hétfalusi Magyar Művelődési Társaság kiadásában Négyfaluban a Hétfalu Könyvek sorozat részeként. Kovács Lehel István szövegéből idézünk: „A jeles intézmény sok szállal kapcsolódik Erdély művészettörténetéhez, nagymértékben meghatározta e vidék közművelődési oktatásának irányát, ipari viszonyainak fejlődését. 1869-ben br. Eötvös József vallás- és közoktatási miniszter meglátogatta Hétfalut, belátta, hogy a csángó népnek felsőfokú iskola kell. Műveltség–Szabadság jelmondattal 1871-ben meg is nyitotta kapuit. Hozzáértő tanárainak vezetésével itt olyan jeles személyiségek tanultak, mint Istók János, Köllő Miklós, Bartalis János, Mattis-Teutsch János és a barcasági közélet számos későbbi vezetője. Fejlődését nagymértékben meghatározta Kupcsay János 1872-ben történt szaktanítói kinevezése. A müncheni szobrászati akadémiát végzett tehetséges művész 1873-ban foglalta el állását, és megkezdte a rajz, a mintázás és a fafaragászat oktatását (...). Diákjai közül nagyon sokan választották a müncheni továbbtanulás lehetőségét (…). Huszonhárom éves működése alatt az iskola számos erdélyi templom számára készített oltárokat, szószékeket. Itt készült a Peleş-kastély falburkolata, Rudolf trónörökös nászünnepélyi díszalbum-födele, az alszegi templom oltára (1890). Az iskola magas kitüntetéseket kapott az 1885. évi országos, a millenniumi, valamint az 1900-as párizsi világkiállításon (…). 1894-ben Brassóba költöztették, 1910-től itt tanított a Párizsból hazatért Mattis Teutsch János.” A hétfalusi csángók néptánca, a borica és gyönyörű színes népviselete egyedi kincsünk. Utóbbinak utánozhatatlan értéke a díszes csángó öv, a kösöntyű és a hajtű. Ennek kiváló új mestere a Hosszúfaluban lakó és alkotó nyugdíjas Sipos Gaudi István, akit méltán nevezhetünk nemcsak ötvösművésznek, hanem ékszerésznek is.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2016. július 22.

Őseink nem ismerték az írásbeliséget?
Amióta bedeszkázták az eget, azóta izmusok korát éljük. Nem csoda, hogy alkotástechnikai sémák terjednek eszmék, tények és logika helyett. Például vannak okos déliek és buta északiak.
Harmat Árpád Péter írja a https://tortenelemtanulas.blog.hu/2014/09/20/ oldalon – nyilván – a magyar tanuló ifjúságnak, hogy „…őseink nem ismerték az írásbeliséget, vagyis nem rögzítették eseményeiket, nem dokumentálták vándorlásaikat, és nem jegyezték fel életük mozzanatait sem. Ez azt jelenti, hogy csakis olyan írott anyag mAradhatott fenn a magyarokról, melyet mások írtak rólunk. […] Ha az 5. és 10. század közti Eurázsia térképét tanulmányozni kezdjük, rájöhetünk arra, hogy egy sajátos civilizációs vonal fedezhető fel a 40-42. szélességi kör mentén, mely kettéválasztja az akkori világ írásbeliséget használó, magas kultúrájú népeit a tőlük északabbra elhelyezkedő, írásbeliség nélküli, elmAradottabb etnikumoktól.”
Ó, ó! Bizony az említett szélességi körtől északra (!), Mongóliában vésték kőbe türk betűkkel a híres orkhoni föliratokat (VIII. század), melyeket a dán Vilhelm Thomsen fejtett meg 1893-ban kínai betűs átiratok segítségével. Tehát nemcsak a saját türk, hanem a kínai írás is elterjedt a 42. szélességi körtől északra! Mi több, a rúnaírás bölcsője éppen az 50. szélességi körtől északra ringott Gotland szigetén a II. században.
E határon túlról, az oroszországi Kurgán körzetben, az északi szélesség 52. fokán is túl, föltételezett őshazánk vidékén „magyargyanús leletek” közelében találtak egy kis bronztáblát ötsornyi rovásírással (VI–VIII. század).
*
A régi magyarok talán nem írtak történelmi műveket tanár utódaiknak, ám az bizonyos, hogy ismerték a betűvetést. Tanú erre számos kora középkori lelet, például a szarvasi tűtartó vagy a bodrogbűi fúvóka.
A fúvóka éppenséggel IX. századi, honfoglalás kori kohótelepen mAradt fönn, mert vasat is gyártottak eleink. Jellemző, hogy a fúvókát nem értelmiségiek hagyták ránk, hanem kovácsok, azaz tárkányok, akik közt eszerint nemcsak rovók, azaz írók, hanem olvasók is akadtak.
A bizonytalan időben keletkezett, de a fúvókánál jóval korábbi szarvasi tűtartóra meg talán éppen egy varrogató háziasszony rótta a betűket. Vagy egy pásztor, aki az általa faragott tárgyat babájának szánta? A kedves nyilván ismerhette a rovásírás furmányait, máskülönben értelmetlen lett volna az ajándék gondos és hosszadalmas karcolgatása. Vékony Gábor régész olvasatában a következőképpen hangzik a fölirat: „Üngür, démon ellen ím a vas; tű szúródjon a démonba, tű, tű, szúrj, bökj, varrj (el)! (ki) szétfejtesz, egybeöltesz. […] Üngür, ne egyen (meg engem), űzd, emészd (el) őt én Istenem!”
Vásáry István történészünk szerint „kétségtelen, hogy az ún. nagyszentmiklósi aranykincs feliratai és a szarvasi felirat egy ábécével készült, amely tehát a késő avar népesség írásának tekinthető”. A helyes megfejtést hagyjuk a szakemberekre, mAradjunk a „civilizációs vonal” fölötti népek írástudásánál!
Bálint Csanád régész szerint a nagyszentmiklósi tárgyak legidősebb darabja a VII. század közepén, legkésőbb a VIII. század végén készült. Tehát a kincs legkorábban a hétszázas évek végén, vagyis a késő avarkorban került a földbe.
László Gyula kettőshonfoglalás-fölismerésének hozadéka volt a 670 körül betelepült úgynevezett „késő avarok”, „onogurok” magyar voltának megállapítása. Ez megfelel a Képes krónika, Kézai krónikája és az Akadémiánk könyvtárában egy évszázadon át zár alatt tartott török nyelvű krónika, a Tárih-i Üngürüsz adatainak.
A IX. század derekáról, tehát Árpádék bejövetele előttről való az Olajos Teréz fölkutatta késő avar határnév: marcha uengeriorum. Erre az onugur szóra épül a Nyugaton használatos „ungarn, hungarus” nevünk. A kitűnő szegedi professzor asszony még számos honfoglalás előtti avar–magyar emléket tárt föl!
Tudtak írni azok az asszonyok is, akik a nikolsburgi ábécéből is ismert tprus, ’tapar/szabir ős’ jelet és más rovásbetűk százait szőtték-varrták párnahuzatokra, kendőkre, terítőkre, miegyebekre.
*
A rovásírás sokáig a magyar kultúra része mAradt. A Vargyasi szenteltvíztartó fölirata: Mihály Isten szentje ugyan XI. századi, de léte föltételezi olvasóközönségét, vagyis a hívek rovásírás-ismeretét. A számadó, a kocsmáros is fölrótta a legelőre hajtott juhok, a kiürített boroskupák számát, ahogy a kántor is tette, midőn a templomban őrzött pálca négy oldalára véste a naptárt az ünnepekkel. Nem magának, hanem olvasóinak, a híveknek. Sajnálatos módon a reformáció idején ezek a népi naptárak jobbára szemétre kerültek az elhagyott pápista ünnepekkel együtt.
Szentkatolnai Bálint Gábor az Akadémiának ajándékozta rovásbotgyűjteményét.
*
Mindebből – talán – az a legnagyobb tanulság, hogy az írás-olvasás ismerete már a VII. századi honfoglalás magyarjainak igen széles körében elterjedt. Népi tudás volt, és nem valamely különleges csoport, netán a sámánok, vagyis a papi osztály kiváltsága. Akadt író-olvasó a köznépben, pásztorok és asszonyok között is, csakúgy mint az aranykanállal lakomázók asztalánál.
A szarvasi tűtartó szövege és a középkorból származó rovásemlékeink mind az említett „civiliációs vonal” fölötti nép/népek írástudásának bizonyítékai, hiszen eleink az andronovói kultúrkörben éltek. Ez pedig nagyjából az 55. szélességi kör fölött húzódott a Dél-Urál és az Altaj között, tehát messze a bűvös 40-42-es határvonal fölött!
Gyerekkoromban a régi decsi öregek még pontosan számon tartották, hogy ki, milyen ágon és hányad fokon kicsodája valakinek. Pedig akkor már léteztek anyakönyvek. A sok százezer dalt, mesét, mondát meg minek írták volna le? A rege, a mese, az ének csak addig él, amíg szájról szájra jár.
Platón Phaidroszából tudjuk, hogy amikor Thot isten a fáraónak jelentette, hogy föltalálta az írást, az „emlékezet és a tudomány varázseszközét”, isten kollégája azonnal lehűtötte lelkesedését: „Épp az ellenkezőjét mondtad annak, mint ami a valódi hatása. Mert épp a feledést fogod oltani azok lelkébe, akik megtanulják, mert nem gyakorolják emlékezőtehetségüket – kívülről, idegen jelek segítségével, és nem belülről, a maguk erejéből fognak emlékezni. Tehát nem az emlékezésnek, hanem az emlékeztetésnek a varázsszerét találtad csak fel. S a tudásnak is csak a látszatát, nem pedig valóságát nyújtod tanítványaidnak, akik csak látszólag lesznek bölcsek.”
Czakó Gábor
[Forrás: Magyar Idők]
itthon.ma

2016. szeptember 12.

A Kárpát-medence Ópusztaszeren
Az ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékpark az egész Kárpát-medence területéről vonzza a látogatókat, ahogyan azt tervezői már az 1980-as évek derekán elképzelték. Az emlékhely története azonban ennél sokkal korábbra nyúlik vissza. Vendéglátónkat, Vincze Gábor történészt – akinek kalauzolásával az emlékpark valamennyi nevezetességét bejártuk – a nemzeti emlékhelyről faggattam. – Kezdjük a legelején: miért éppen Ópusztaszeren épült meg Magyarország Nemzeti Történeti Emlékparkja? – Ennek egyik kézenfekvő magyarázata az, hogy a 12. században itt egy igen jelentős egyházi központ létesült – egy nemzetségi monostor bencés templommal –, ami köré később mezőváros épült. Az 1500-as évek végéig egy virágzó egyházi szellemi központ működött Szeren, és azért épp itt, mert Szegedtől Buda fele egy ősi kereskedelmi út mentén feküdt. A régi térképek még megjelölték ezt az utat. A török világ végén a központ megszűnik, de a romok a 19. században is megmAradtak, a templom fala helyenként 2,5-3 méter magasan még állt. Az utókor fantáziáját az is felcsigázta, hogy Anonymus gestájában, a Gesta Hungarorumban földrajznevekkel precízen körül van írva Szer, a település. Anonymus krónikája szerint a honfoglaló vezérek itt jöttek össze, hogy meghányják-vessék az ország dolgait, és ezt a tényt a romantikus 19. században úgy dolgozták fel, hogy itt került sor Magyarország első országgyűlésére.
– Az emlékpark legrégebbi, ma is álló alkotása az 1896-ban emelt Árpád-emlékmű. Tulajdonképpen ekkor született meg az emlékhely ötlete?
– A millennium éve jó alkalom volt arra, hogy valamit kezdjenek ezzel a múlttal. A környék ekkor az északolasz származású Pallavicini Alfonz Károly őrgróf birtoka volt. Amikor szóba került a szeri történet, a mai emlékparktól 8 km-re található Pusztaszer falu Kecskemét városának a birtokaként szerepelt. Kecskemét egy Árpád-oszlopot szeretett volna állítani, amihez azonban sok pénze nem volt, az őrgróf viszont egy jókora Árpád-emlékmű felállítását vállalta olyan meggondolásból, hogy a híres romok az ő birtokán találhatók. Amikor Pallavicini őrgróf saját pénzén felépítette az emlékművet, sem a Kecskemétiek, sem a pusztaszeriek nem örültek neki, a hely azonban már Trianon előtt, majd a két világháború között az Árpád-kultusz melegágya, zarándokhelye lett, itt működött többek között a Pusztaszeri Árpád Egyesület.
– Mit kezdett a kommunista éra a pusztaszeri Árpád-kultusszal?
– A kommunisták egy roppant ravasz húzással erre a kultuszra még rátetettek egy lapáttal: 1945-ben itt kezdték el a magyarországi földosztást. Ennek kettős üzenete volt: Pallavicini őrgrófék birtokának szétverésével a gyűlölt arisztokraták elleni harcba foghattak, másrészt a hely szellemét igyekeztek deszakralizálni azzal, hogy később a földosztást a második honfoglalásként állították be. 1956 után ezzel az aktussal egy baj volt: a földosztó minisztert 1945-ben Nagy Imrének hívták, így aztán a második „honfoglalást” elhallgatták. A hatvanas években, Csongrád megyei szinten elindult egyféle mozgolódás, hogy kezdeni kellene valamit ezzel a történelmi örökséggel.
1945-től a kommunisták alapemberévé vált Erdei Ferenc – a Hazafias Népfront országos főtitkáraként – 1970-ben felveti, hogy létre kellene hozni egy történelmi emlékhelyet. Az országos pártvezetés meglepő módon nem sepri le az asztalról az ötletet, hanem bátorítja annak megvalósítását. Olyan neves személyiségek állnak az ügy mellé, mint Györffy György, a kor legjelesebb középkorász történésze, illetve a kissé perifériára szorított, de szakmailag abszolút elismert László Gyula régész-történész. Néhány „fontos elvtárs” létrehozza az Ópusztaszeri Országos Emlékbizottságot, amely a Csongrád megyei múzeumok szegedi központját – Trogmayer Ottó vezetésével – azzal bízza meg, hogy ássák ki a romokat. Az 1971-ben elindult ásatások jelentették az emlékhely kezdetét.
– Hogyan került képbe a Feszty-körkép?
– 1972-ben László Gyula vetette fel annak a lehetőségét, hogy a készülő emlékparkban kapjon helyet a háború végén, Budapesten kétharmad részben megsemmisült Feszty-körkép még megmenthető része. A felvetést mind a helyi, mind a központi pártvezetés támogatta. Menet közben alakult ki az az elképzelés, hogy Feszty Árpádnak „A magyarok bejövetele” című körképét állítsák helyre és egy erre a célra készülő épületben mutassák be. A körkép Szegedre szállított mAradványainak a restaurálására azonban csak jóval később került sor. Az 1971-től harminc éven át minden nyáron folytatott ásatások kiderítették, mennyire fontos település romjai fekszenek a mai emlékpark helyén. A múzeum egyik munkatársa, a ma is élő Juhász Antal néprajzos professzor kezdettől fogva a szabadtéri néprajzi gyűjtemény létrehozását irányította. A skanzen a két világháború közötti, illetve a 19. századi népi életet, a hagyományos alföldi paraszti világot mutatja be hitelesen. Juhász Antal a ma már mondhatni hungarikumnak számító Szeged környéki tanyavilággal kezdte a szabadtéri néprajzi gyűjtemény létrehozását. Később elkészült szeged-alsóvárosi „paprikás porta”, a makói „hagymás” parasztház és több más hasonló építmény.
– A kommunista időben hogyan sikerült ideológiamentes övezetnek megőrizni az emlékparkot?
– Az 1945-ös földosztást követő években született „kettős honfoglalás” ötlete még sokáig kísértette az elvtársakat. Szerencsére a földosztás, mint „újabb honfoglalást” bemutató monumentális emlékmű, soha nem készült el, az utókorra fennmAradt pályaművek makettjeinek fényképe azonban ma is elrettentő látványt nyújt a korabeli tervekről. Ahogyan telt az idő, a nyolcvanas évekre az ideológiai vonal elfakult, elszürkült.
– Az emlékpark igazi látványossága ma is a Feszty-körkép. Hogyan sikerült egy jórészt elégett, megsemmisült műalkotást ilyen tökéletesen restaurálni?
– Ez a lengyel restaurátorok kiváló hozzáértését és mintegy négyéves munkáját dicséri. A nyolcvanas évek közepén kezdett épülni, és az évtized végére készült el a Rotunda, a körkép kiállítási helye. Ekkor már egyértelművé vált, hogy hozzá kell fogni a körkép restaurálásához. Még a pártállam idején, 1989-ben létrehoztak egy Feszty-körkép Alapítványt, amelynek az Országos Emlékbizottság mellett az volt a feladata, hogy a körkép rekonstrukcióját menedzselje. A meghirdetett nemzetközi pályázatra két csapat jelentkezett: egy magyar és egy lengyel. A lengyelek nagy előnye volt, hogy az 1794-es racławicei csatáról készült körképet egy évtizeddel korábban már restaurálták: a lengyelországi műalkotásból is nagyjából annyi mAradt, mint a Feszty-körképből. A mesterek pontosan tudták, hogy a megmAradt részeket hogyan és milyen technikával kell kiegészíteni. Trogmayer Ottó döntött a lengyelek mellett, amiből később sértődés lett, de az idő és az élet őt igazolta. Trogmayer Ottó tavaly halt meg: ő volt 1971-től az ópusztaszeri emlékparknak a motorja, az igazi atyja. Nélküle ez nem valósulhatott volna meg. A lengyelek 1991-ben kezdték el a restaurálást és 1995-ben sikerült átadni a teljesen felújított műalkotást.
– Hogyan fogadta a közönség a régi pompájában megelevenedő Feszty-körképet?
– Óriási „látogatói bumm” vette kezdetét Magyarországról és szerte a Kárpát-medenceéből. Európában nemcsak a magyaroknak, hanem az oroszoknak, a bolgároknak, a lengyeleknek, a svájciaknak, a németeknek, távolabb pedig a kínaiaknak és az amerikaiaknak is van történelmi eseményeket megörökítő körképük. Ez a műfaj még a mozi világa előtt terjedt el, hiszen több dimenzióban lehetett látványosan bemutatni monumentális eseményeket. Elfogadtatása azonban sem a kommunista években, sem a rendszerváltás után nem volt igazából gördülékeny Magyarországon. Amikor 1989 előtt néhány szocialista elvtárs fintorgott a kiállítás ötletén, Trogmayer Ottó azzal válaszolt, hogy ha Moszkvában, a szovjet elvtársak annyira büszkék a saját körképükre, mi miért ne lehetnénk azok? Amikor 1995-ben végre restaurálták, ezúttal a liberálisok fintorogtak, hogy miért kell egy 19. századi elavult giccset újra bemutatni. Trogmayer Ottó ezúttal azzal vágott vissza, hogy ha az Egyesült Államokban is van ilyen, és nagy sikernek örvend, nekik vajon miért nem giccs.
– Milyen manapság az ópusztaszeri emlékpark látogatottsága? Mennyire sikerült megőrizni a kilencvenes évek „népvándorlásszerű” tumultusát?
– A Feszty-körkép átadása után mintegy tíz éven keresztül nem került sor semmiféle komoly fejlesztésre, mert az akkori vezetés megelégedett azzal, hogy újabb és újabb tömegek kíváncsiak a Rotundában kiállított körképre, illetve az Emlékpark többi nevezetességére. Jó darabig ez működött is, a kétezres években azonban apadni kezdett a látogatói létszám. Ekkor vetődött fel, hogy új attrakciókat kellene bemutatni: többek között olyan interaktív kiállításokra van szükség, amelyek a mai fiatalokat is megfogják. A tavaly átadott látogatóközpont új színt hozott az emlékpark életébe. Például 3D-s történelmi filmvetítésre ülhetnek be, vagy a Rotundában olyan új szemléletű kiállítások is látogathatók, amelyek a mai tizenéves nemzedékek számára sokkal izgalmasabbak és érdekesebbek, mint egy régi szemléletű panoptikum. Bármilyen népszerű is egy kiállítóhely, ha nincs folyamatos fejlesztés és nincsenek új ötletek, egy idő múlva érdektelenségbe fullad. A mi feladatunk az, hogy újabb és újabb programokkal csaljuk ide a közönséget.
– Mennyire kedvelik a Kárpát-medence elszakított területeiről érkező vendégek az emlékparkot?
– Már a nyolcvanas évek közepén megfogalmazták az Emlékbizottság tagjai, hogy itt kell találkoznia a Kárpát-medencei magyarságnak, ahogyan azt Árpád fejedelem idejében tették eleink. Az Ópusztaszeri Nemzeti Történtei Emlékparknak ma is ez az egyik legfontosabb küldetése: minél sűrűbben találkozzunk és ismerjük meg közös múltunkat.
Makkay József
erdelynaplo.ro
Erdély.ma

2017. január 27.

Kinek szent László?
Fél évezredes kódolt üzenetek, székely falakon. A freskós templomok bámulásán túl megérkezhetsz saját kultúrádba.
Idén, 2017-ben Szent László emlékév van. S akkor? Mit jelent ez? Mire is emlékezünk pontosan? Kik emlékeznek, kinek fontos ez? Bár alap dolgokat tudunk Szent Lászlóról? Miért kellene tudnunk? Hol találunk hiteles információkat Szent Lászlóról, amit sem az egyház, sem a politika, sem a népi emlékezet nem idealizál túl, és a történelmi kutatások sem cáfolnak? Székelyföldön miért botlunk lépten-nyomon Szent László elnevezésekbe vagy kulturális emlékekbe? Miért van itt annyi Szent László-freskós templom?
Temérdek kérdés, melyekre az emlékév kezdeményezőinek célkitűzései szerint a 2017-es év során meg kellene kapnunk a válaszokat.
Ezek a célkitűzések:
A Szent László által képviselt értékek aktualizálása, figyelemfelhívás a közép-európai nemzetek egykor magvalósult keresztény egységére, a zarándokturizmus fejlesztése és a zarándokutak vonzóbbá tétele, a Szent László kultusz megerősítése, útmutató a szentlászlói lelki úthoz, a Szent László által alapított egyházmegyék közötti kapcsolat erősítése, Szent László szellemiségével, örökségével hozzájárulni a kisebbségi magyarság megmaradásához, továbbá bevonni a lengyel, román, horvát, szlovák civil szervezeteket, egyházakat és politikai szereplőket.
Ha ez mind megvalósul, akkor a bevezető kérdésekre válaszokat fogunk kapni. Fontosnak tartom ezt azért, mert a kérdések hétköznapi emberekben merültek fel.
Már november óta egy jó pár alkalmat megragadva, vegyes társadalmi- és vallási hovatartozású embereket kérdeztem Márton Áronról, a tavalyi emlékévesről és Szent Lászlóról is. Közel 70 ember vélekedésébe, hozzá eljutott információkba és ködös ismereteibe láthattam bele, csak amolyan érdeklődő kérdések szintjén, ismerős alapon.
Összegezve ezeket, már jogos lett volna megkérdőjeleznem a Szent László emlékév hatékonyságát is, de előtte természetesen körbenéztem.
Kicsi falvak nagy falai
Továbbra sem a püspökségi-, miniszteri- vagy megbízott szervezői szintek érdekeltek, mert annak csak akkor van értelme, ha terveik a gyakorlatban megmutatkoznak kisebb közösségek, egyházközösségek, netán egyének életében.
Logikusnak gondoltam, hogy egy ilyen tematikájú évkörnek, amit közép-európai szintűvé szeretnének tenni, annak mindenképp része kell legyen Erdély olyan vidéke, ahol leginkább jelen van Szent Lászlóképi és legendai emlékezete. Megkerestem hát olyan templomok papjait Udvarhelyszéken és Háromszéken, ahol Szent László freskók vannak.
Megkérdeztem őket, hogy valamivel készülnek-e a Szent László emlékév kapcsán és, hogy kérte-e fel őket valaki arra, hogy ilyen jellegű eseményt szervezzenek egyedi Szent Lászlós környezetükben?
A válasz minden esetben „nem" volt. Önszorgalomból, saját költségvetésből egyes lelkészek terveznek valamit Szent László napjára, de ezt valószínűleg az emlékév nélkül is megtennék.
Szenttelenül szentek között
Mivel a legtöbb Szent László freskós templom olyan egyházi gyülekezetnek ad helyet, akik számára a szentek nem isteni közbenjárók, megpróbáltam kideríteni, hogy vajon nem ezért ennyire érdektelenek-e. De olyan nyitottságra találtam e téren, ami az ellenkezőjét bizonyította.
Egyes lelkészek külön érdeklődtek, hogy tudok-e ilyen konkrét programról vagy javaslatokról az emlékév kapcsán.
Azt láttam, hogy az a pap, akit ilyen templom egyházközösségének élére neveztek ki, az eleve elfogadta, hogy neki papi kötelezettségein túl extra feladatai is vannak. Hogy őt az év bármelyik napján turisták zargatják, hogy akár éveken keresztül romok között kell miséznie az aktuális ásatások miatt, vagy akár szakemberek átjáróháza az a templom, ahol ő vallásos közösséget próbál összekovácsolni.
Egy kisebb katolikus plébániát is megkerestem, ahol tervezik, hogy itt-ott hangsúlyozottan kiemelik a programjaikban Szent Lászlót. Jelentse ez az ifjúsági vagy nőközösségi lelkigyakorlatok tematikáját, vagy a Szent László napi prédikációt. De ők jelezték, hogy még nem kapták meg az éves előírt programfüzetüket Gyulafehérvárról.
Mindezek után úgy summáztam, hogy az egyes UNESCO által is elismert Szent Lászlós helyszíneken a 80 millió forintos magyar állami támogatásból nem fog vándorkiállítás, zarándoklat, egyházi ünnep, tudományos konferencia, pályázat, sportverseny, gyermektábor, fiatalok számára rendezett történelmi verseny megvalósulni, ahogy az a szervezői programban általánosan szerepel.
Természetesen még hátra van az év java és remélhetőlegdecemberben nemcsak egy képletes emlékévet tudunk újra magunk mögött, aminek üzenete vagy egyáltalán nem jut el számottevő emberhez vagy eleve megfogalmazottan jut el, ami még csak esélyt sem ad arra, hogy a saját életünk mindennapjaiba beépülhessen.
Ezt a folyamatot, segítő szándékommal támogatva, összegyűjtöttem pár alaptudnivalót Szent László kapcsán.
10 dolog, amit Szent Lászlóról érdemes tudni
1. Árpádházi királyunk, aki Szent István után 39 évvel került a trónra 1077-ben.
2. A történelmi Erdély fővédnöke és védőszentje.
3. 10 székelyföldi templomban tártak fel Szent László freskókat. A legtöbb Szent László falfestmény Erdélyben és Felvidéken van.
4. Ő alapította a nagyváradi székesegyházat.
5. Első királyunk, aki hódításra alkalmassá szervezte a magyar államot.
6. Szent László nemcsak királyi, de pápai előjogokat is gyakorolt: zsinatot hívott össze, püspököket nevezett ki, székesegyházakat alapított.
7. Szent László törvényei a legszigorúbb magyar törvénykezések közé tartoznak. Ezeknek köszönhetően sikerült egységesíteni és belső rendet teremteni a középkori Magyarországon. Legrészletesebb törvénykezései elsősorban a lopásra és a hadseregre vonatkoztak.
8. Uralkodásának idején egy vezető pozícióban lévő ember bármely rokona, ha tyúknál nagyobb értéket lopott, felakasztották. Ezeknek az intézkedéseknek köszönhetően meghonosult Magyarországon a magántulajdon tisztelte.
9. Történelmünkben a leginkább idealizált uralkodó mind vallási-, politikai-, hadászati- és jellembeli szempontból. Temérdek legenda, monda, csoda, gyógyítás, emberfeletti tulajdonság kapcsolódik nevéhez.
10. Szent Lászlót Boldogasszony lovagjaként is számontartják. A női tisztelet és védelem példája. Egyházi és politikai taktikájának köszönhetően Szent László óta tiszteljük Szűz Máriát Magyarország patrónájaként.
Erdélyi templomok, melyekben Szent László freskókat tártak fel:
Székelyderzs, Homoródkarácsonyfalva, Bögöz, Oklánd, Homoródszentmárton, Gelence, Szacsva, Kökös, Sepsikilyén, Bibarcfalva, Kézdiszentlélek, Erdőcsinád, Csíkszentmihály, Mezőtelegd, Magyarremete, Ördöngösfüzes, Szék, Almakerék, Darlac, Kristyor (Criscior), Ribice, Őraljaboldogfalva.
Mit kell nézni egy Szent László freskón?
Az első látogatásaim alkalmával, csak bámultam a romos falfestményeket és összefüggéseiben nem értettem, honnan is kellene kezdenem a szemlélődést. Bár az aktuális képtár vezető, vagy templomi megbízott mindig elmondta, hogy én ott épp mit látok, és én nem láttam azt. Aztán elkezdtem utánajárni ennek, és pár barátommal, akiket hivatásszerűen is érdekelté tette mindez, már könnyebb volt helyére tenni a látottakat.
A Szent László freskók örökérvényű szimbólumokat közvetítenek, így képi üzenetük minimum három szinten értelmezhető. Egyrészt mindenik falfestmény egy történelmileg leellenőrizhető eseményt, a cserhalmi kun-magyar csata részletét örökíti meg.
A képsor minden templomban jól felismerhető ismétlődő jeleneteket tartalmaz:
Ezeket Jankovics Marcell művészettörténész és Kossuth-díjas filmrendező, Csillagok között fényességes csillag könyve alapján állítottam össze.
Várad és Szent László herceg (vagy megkapja épp a csata hírét, vagy épp kivonul seregével Váradról, vagy áll a vár előtt) – Csatajelenet – Szent László üldözi és megsebesíti a magyar leányt elrabló kunt – A két vitéz fegyvertelenül küzd – A magyar leány lefejezi a Szent László által térdre kényszerített kunt – Fejbenézés, amikor Szent László a fejét a leány ölébe hajtva pihen.
Mindig a templomok északi falára van festve a képsor és balról jobbrahalad. Tehát a felkelő Nap fénye világítja meg sorban a jelenteket.
Egyes esetekben a történet a csillagos ég hátterében zajlik, ami eleve kiemeli a történelmi hűség ábrázolásvilágából, és kozmikus értékűvé teszi a megjelenített képeket.
Ezentúl megfigyelhetünk furcsa ábrázolásokat, tudatos vonalvezetéseket, színhasználatokat, képarányokat:
Szent László lova világos vagy fehér színű, a kun vitézé sötét vagy fekete; mindkettőjükhöz képileg hozzárendelődik egy fa; a leány alakja gyerekméretűtől a felnőtt méretig jelenetenként egyre nagyobb lesz; a dárdával átszúrt kun nem hal meg, a következő képekben birkózik Lászlóval; a kun vitézt nem a dicső herceg fejezi le, hanem a leány,László herceg a haját fogja ezalatt stb.
„...ezeknek az ősidőkből öröklött képeknek mélyebb tartalma kell legyen, mint egyik, nevezetes királyunk hősi tettére való emlékezés. Valóban így is van: e képsor a világosság és a sötétség erőinek harcát ábrázolja, jóval a honfoglalás előtti, jóval László királyunk előtti időkből. Ezt az ősi mondát 'keresztelték meg', amikor Szent László tisztelete kialakult és mindenféle régebbi, csodás történet gyűlt össze személye körül." (László Gyula, Széchenyi-díjas magyar régész-történész 1910-1998, Hunor és Magyar nyomában könyvrészlet)
Kutatásaim szerint tehát a három lehetséges értelmezési szint egyfelől a történelmi esemény átörökítése, másfelől a női tisztaság védelmezése, mint az értelmes férfi küzdelem tárgya, a szív és alelkiség útjának követése, továbbá a mindenkori egyéni életút kivetített belső harca, amikor se kun, se ellenség, se trón, se nő nincsen, csak saját belső vívódásaink és azok kivetülései.
5 érdekes legenda Szent Lászlóról
1. Levitált – egyik csatlósa megleste ima közben és látta, hogy a föld felett lebeg.
2. Feltámadt – halála után 250 évvel a tatárok Erdélyt megtámadták, de a tatár seregek fölényéhez képest a székelyek mégis legyőzték őket. A foglyul ejtett tatárok Szent Lászlót látták a sereg élén. Eközben a váradi székesegyházból, a Szent László ereklyék közül eltűnt a feje, ami a csata után visszakerült helyére.
3. Ő fakasztotta az oroszhegyi Urusos gyógyító vizű forrást és a mátraverebélyi kutat.
4. Szava nyomán lett a csíki falu Szépvíz.
5. Olyan tekintélynek örvendett a középkorban, hogy a keresztes hadjáratok vezetésével őt bízták meg.
KOMSA ANDREA KATALIN
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)



lapozás: 1-30 ... 61-90 | 91-112




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék

 

 
kapcsolódó
» az adatbázisról
» írok a szerzőnek  
további kronológiák

» A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
» Az RMDSZ tizenöt éve a sajtó tükrében
» Dél-erdélyi magyarság 1940-1944
» Horvátország 1991-1999
» Jugoszlávia 1989-1999
» Köztes-Európa kronológia 1756-1997
» Románia 1989-1996
» Szlovákia 1989-1998
» Ukrajna 1989-1998